Magyarázat

Rólad mesélek mindenkinek

Mindenkinek kinek a valóságot Titkokba zárva tálalom, 

Egyedül.

Te vagy az ki Fedőneve 

Sok fajdalomnak s kínnak

Holott a történetünk sokkal fakóbb, s üresebb

Mint látom.

Veled magyarázom a szerelmet,

Holott nem vagy az, csak aranyba bújt démon,

Ki mosolyog rád ha kínzod. 

Szerelem vagy megis.

Hogy miért? Te vagy az ki pótolja.

Te vagy az ki hívja, s te vagy az aki megtagadja

Tőlem. 

Fáj. Fájsz fe. Fáj ő. 

Fáj ez az érzés.

Mi nem te vagy, mégis veled van,

magával ragad 

Engem.

Még egy részeg vers

Megint rád gondolok

Nem szabadna, tudom. 

Megint veled álmodom

Helytelen, gondolom

Megint hiányzol

Logikátlan, sejtem

Megint ezt érzem

Értelmetlen, vélem.

Órák, napok, hetek, hónapok

Elteltek azóta.

Nem változott semmi.

Elengedlek, most végleg

Helyes, érzem. 

Nyílt levél egy ismerős idegennek

Bolondos és kusza, teli, mégis üres érzések érkeztek veled és maradtak utánad.

Nem voltam biztos abban hogy honnan indultunk, ahogyan soha nem volt tiszta az sem, hogy hová tartunk.

Két teljesen különböző személyiség, ijesztően hasonló jellemvonásokkal. Ezek voltunk mi, a vihar.

Mindannak ellenére, hogy világosan látszott a helyzet vegkifejleténel legvalószínűbb forgatókönyve, mégis belementem a játékba. Miért? Azok miatt a bolondos, kusza érzelmek vezettek erre. 

Olyat hoztál magaddal ami azt sugallta: megéri kivárni mi lesz az a bizonyos vég. Azonban a viharból hurrikán lett, elsöpört mindent. Mert vakon hittem azoknak a bolondos és kusza érzelmek varázsának. 

S most állok itt, a hurrikán utóhatásait rendezgetve, tudomásul véve hogy egy ismerős, mégis idegen dolgot engedtem el, s te örökre egy idegen maradsz, akit valaha ismertem. 

Két szék közé

 Sötétség honol, sehol

semmi fény nem táncol.

A feketeszeder színben csak

a hangok uralkodnak,  és az érzelmek

fonódnak  kettőből eggyé.

Elenyésznek.

A nem túl erős láthatatlan kötél

ki van feszítve a két lerombolhatatlan

kőépület közé, de bárki át akar rajta kelni,

 Elszakadhat.

Puffanás a fejre,élénk fénycsík

szeme előtt elsuhan,

míg a lehetetlen kecsegtető ajánlatával

győzködi  őt a valóság helyett.

Elalszik.

Álmában nem itt jár.

Messze földön lubickol az

emlékek hatalmas óceánjában,

hol az égbolton meg-meg csillan valami

fényes, egyszerű, csillagó.

Egy mosoly.

Égen visszatükröződő csoda.

Beleszeret. Ismét.

Mindent megmutat mi valaha,

valamit is számított.

A ledönthetetlen kőfalak,

s hajszálvékony kötél helyett itt

más, egyedibb fogadja: lerombolt

tömbök, melyeket acél erősségű

rudak tartanak össze.

Erőlködik. Próbálkozik itt tartani

őt e álomvilágban, mely

nem létezik, sosem létezett!

sosem fog.

Megcsókolja.

Ő bűntudattal elfogadja a csókot,

de mielőtt viszonozhatná,

felébred a mély, szirupos

kómának álcázott édenből.

Pislog.

Ereiben forr a vér. Valami

megváltozott.

Boldog. Tudja. Érzi.

Sötétben is bizonyos benne,

hogy jó helyen van.

utószó:

Az idő telik, a szél elfújja

a vastag tömböket, helyettük egy

vékonyka kerítés marad

az ólom súlyú falak helyett.

Nála.

Túloldalon a kővár erősebb ,

mint valaha hajdanán, mikor még

egy seb sem éktelenkedett a

téglák rejtett üregeinek

hasadásaiban.

A kötél ugyanolyan cafatokban

lóg a mélybe, ugyanolyan

bizonytalan az átkelés,

mint eddig,  sőt talán még

életveszélyes is lehet.

Aludni tér. Az álom visszaviszi

egykori gyengesége legnagyobb

vakfoltjára, hol roncsok helyett

újépítésű luxuslakások állnak.

Elkülönülve.

Peremen állva egyensúlyozik,

hogy ne zuhanjon a mélybe.

Ugyanis vége. 

Visszatérve a valóságba azonnal

a mélybe zuhan.

Elszakadt a kötél. 

A szél szárnyán szállva, azon

gondolkodva, vajon ki húzza

őt ki a szakadékból, rájön:

Nem akarja.

Zuhanni kívánkozik.

Zuhanni, hogy saját szárnyán

tapasztalja meg a repülés örömeit.

Nem fél, hogy a földbe csapódik, tudja

hogy csakis rajta múlik.

Stuff like feelings

Mikor beléptél zaj volt,

 mindenki táncolt,

Sodródott a hajó,gurultak az italok,

alakultak a benyomások.

Mikor beléptem zaj volt,

mindenki futkosott,

Villogtak a mosolyok, csilingeltek a kacajok,

alakultak a kapcsolatok.

Mikor odajöttél zaj volt,

mindenki kiabált.

Rám néztél,  majd el, hangosan figyelmeztettél,

majd újra rám néztél.

Mikor odamentem zaj volt,

mindenki susmogott.

Én rád néztem, vártam, halkan jeleztem,

 s rád találtam.

Felnéztünk az égre, hulltak a csillagok.

Életre keltek a beszélgetések,

Ragyogtak a szemek,

Finomodtak az érintések,

majd

Elmentél.

Mikor elmentél csend volt.

Nem beszéltél, közbe mondtál,

Mégis némán elsétáltál.

Mikor elmentem csend volt.

Nem kérdeztem, közbe mondtad

mégis annyiban hagytad.

Most mégis mindenki újra táncol,

Sodródik a hajó,gurulnak az italok,
Villognak a mosolyok, csilingelnak a kacajok.

Én nem, de te ott vagy.

Vele az oldaladon.

Ajándék

Boldog karácsonyt mindenkinek! 

Ajándék

December huszonötödikén, az ezerkilencszázhetvenharmadik évben, pontosan reggel hat óra ötvenhárom perckor nyílt fel a kis Trevis Wesley szeme.  A fiú hamarabb kipattant az ágyból, mint mielőtt ténylegesen megához térhetett volna - valószínűleg ez okozta, hogy lábai folyamatosan egymásba gabalyodtak, s ő a földön landolt.

Nem zavartatta magát, hamar túlesett a korai reggeli traumán, hiszen két perccel később már a folyosón ugyanolyan idétlen léptekkel botorkált. Mikor a lépcső tetejéhez ért, megpillantotta a színes égőkkel kivilágított karácsonyfát, ami alatt halmokba helyezett ajándékdobozok álltak.  A fától nem messze, balra a kandallóban már lobogott a tűz. A hatalmas ablakokon át is tisztán látta a táncoló hópelyheket, amik vagy kavarogva, vagy zuhanva értek földet. 

Még mindig csodálkozva állott, mikor valaki nevén szólította őt. Mr Wesley karosszékéből figyelte, majd pipáját megszippantotta és élénken mosolygott a fiúcskára. Kezével intett hogy menjen közelebb, de Trevis még mindig csillogó szemekkel pásztázta a szobát és a rengeteg ajándékot amit kapott.  Nemsokára belépett a terembe Mrs. Wesley is, aki kezében egy gőzölgő bögrét tartott. Fahéj és kakaó illata volt. 

Erről  Trevisnek azonnal az otthon jutott eszébe. Mikor egész nap fahéjas és kakaós csigát sütögélve robotoltak a konyhában, s  jutalom gyanánt csak néhány megégett darab szolgált.  A fiú lábai mintha földbe gyökereztek volna. Újdonsült szülei egymásra pillantgatva igyekeztek kitalálni vajon mi is járhat a fejében.  Elhessegetette a szomorú gondolatot, majd megindult lefelé a lépcsőn.

Mr. Wesley is felállt a kényelmes, zöld székből, feleségét átkarolta majd megsimogatta a kicsi fejét.  Mosollyal bíztatták őt, hogy a fa alatt lévő dobozok mind az övé.  Anyja átnyújtotta a bögrét, minek tartalma szinte fél perc alatt eltűnt.

Már lassan három hete élt itt, de még mindig nem tudta elképzelni hogy lehet ilyen szerencsés. Hogy lehet az, hogy sok száz gyerek közül őt választotta e nemes család? Hiszen nem volt ő se különösebben okos, se bőbeszédű, még szépnek sem látta magát. Ma mégis ő áll itt. Ő és a szülei.

Kellett még néhány bíztató mosoly, szó, és érintés hogy Trevis  meginduljon a fa felé. Ottan hát letelepedett, és kiválasztotta számára legszimpatikusabb csomagot. A csomagolópapír sercegése betöltötte a szinte néma szobát. Mikor belenézett, könny csordult szemébe, s a kósza könnycseppből lassan záporeső keletkezett.  A dobozban egy pár fekete cipőcske volt. Eszébe jutott az otthonban töltött hosszú téli nappalok sorozata. Mikor csak egy vastagabb zoknit kaptak, s úgy küldték ki őket az utcára. Néhány gondatlan gazda kint felejtette szobapapucsát mikor az újságért indult, s ők azt el-elcsenegették. Volt hogy a cipő kétszer akkora volt lábuknál, vagy már a második lépésnél teljesen átázott, de akinek volt egy, az volt a legboldogabb gyermek azon a környéken.

Még mindig e gondolatok keringtek fejében mikor már Mr. és Mrs. Wesley szoros ölelésében találta magát.  El sem tudták képzelni mi lehet a baja, mi váltotta ki ezt a sokkot, így újdonsült szülőként csak simogatták őt, s igyekeztek megvigasztalni.

Mire Trevis újra megtudott szólalni, addigra hosszú percek is elteltek.

- Életem első ajándéka! - mondotta, majd régi barátai a könnycseppek visszatértek, s újra elhomályosították a világot.

Napfelkelte

A hajnali napfény csak úgy égette Jacksonville utcáit. A város csak éppen ébredezett, s a benne élő emberek is csak most tértek magukhoz. A boltok még zárva voltak, de a gyárak már gőzerővel szmogosították a levegőt. A kertvárosi rész teljesen nyugodt volt. Aludtak az emberek, aludtak az állatok, aludtak még a fák is. 

A külvárosban élő Haley Abott a világ legboldogabb embereként ébredt fel azon a reggelen. A fiatal lány mellett alvó kamasz fiú egy halk horkantást hallatott majd átfordult a másik oldalára, mire Haley csak elmosolyodott. Kimászott barátja öleléséből és egyenesen az ablakhoz sétált. Mindig is élvezte a felkelő napot nézni, de a mai reggel különösen. Boldog volt, és tudta hogy ezt az érzést senki nem veheti el tőle.

Alex, ki nemrég még mély álomba szenderülve terült el az ágyon mögé lépett, és hátulról ölelte át a lányt, ki csak elmosolyodott és fejét a fiú mellkasának döntötte.

-  Szeretlek - suttogta Haley.

-  Szeretlek -  kapta a választ egy puszival a feje búbjára. Örökre az emlékébe zárta ezt a pillanatot.

A nap a szokásosan telt minden ember számára. Gyerekek és fiatalok iskolában, felnőttek dolgoznak, idősek pihennek. Az Abott családban Starla, Haley nővére ért haza először a munkából. Fáradtan elkészített egy teát majd a napi postával leült az asztalhoz, és kortyolgatva kezdte átlapozgatni azt. Az egyik levélnél megállt a tekintete, majd óvatosan bontogatni kezdte.

Nem sokkal később a lányok apja, Robert lépett be a lakásba. Levetette az esőtől ázott kabátját, majd az ajtó melletti fényképre vándorolt a tekintete ahonnan felesége nézett vissza rá. Az apa szomorúan elmosolyodott, majd üdvözölte a lányát, aki teljesen sokkos állapotban pillantott vissza rá.  

Másfél órával később Haley dúdolva nyitotta ki a bejárati ajtót. Az ebédlőasztalnál ülők társasága azonban rettenetesen megijesztette. Kisírt szemű nővére és ordibálva telefonáló édesapja, amint meglátták mindketten megindultak felé és szorosan magukhoz ölelték. A lány először nem értett semmit, de egy óra múlva új megvilágosodásba került az élete: minden összeomlott.  

November 06. -  első időszak

-   Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj – nézett rám kétségbeesve Alex, miközben letörölte az ingére csapódott vért.

-   Ne haragudj… nem tesz jót a kemoterápia – motyogtam, miközben én is megtöröltem magam– azt hittem jobb lesz.

-   Hé – fogta két tenyere közé az arcom – jobb is lesz, ettől gyógyulsz! – bíztatott könnyeivel küzdve.  – Nemsokára újra egészséges leszel!

-   Alex… - húztam végig kezeimet szinte már kopasz fejemen, amiben benne maradt egy marék haj. – Már megint… - néztem rá a hajcsomóra, amit a markomban szorongattam.

-   Semmi baj, cssssss! – azzal kivette a kezemből a hajat és elindult vele az ajtó felé.

Az szobám ajtajában összefutott Starlával, aki éppen befelé tartott egy pohár gőzölgő

valamivel.

-   Rosszul van? – hallottam kérdését.

-   Már megint vért hányt… teljesen el van keseredve, elvesztette a reményt... – Alex suttogott, de én mégis hallottam.

Starla amint meghallotta rohant befelé. Vetett rám egy bíztató pillantást, majd lerakta a bögrét az éjjeliszekrényemre, és leült mellém az ágy szélére.

-   Rosszul vagy? – nézett bele szemembe.

-   Semmi baj, megvagyok – villantottam oda egy halvány mosolyt.

-   Menjünk korházba?

-   Nem szükséges, jól vagyok. - erősítettem meg.

Egy ideig csak bámult reám, majd eszébe jutott az ígérete, miszerint nem cipel korházba, ha csak én nem kérem. – Rendben, de szólj, ha valami baj lenne. Hoztam egy kis forró teát. Nem kérsz?

-   Nem… - feleltem közönyösen.

-   Innod kell, különben kiszáradsz megint! Haley, ennyit tegyél meg a kedvemért! A te érdeked is – itt megteltek könnyel a szemei – mellesleg nem akarlak téged is elveszíteni.

Nem akartam fájdalmat okozni, főleg nem olyanoknak, akik szeretnek. Borzalmasan fájdalmas érzés volt minden nap látni az aggódó és féltő pillantásokat Starlától, Aputól és persze Alextől.  Szegény Alex… nem akarom, hogy folyamatosan értem aggódjon, hiszen egész idő alatt velem volt mióta megtudtuk. Kivéve abban a pár napban.... Nagyon felfordultak a dolgok ezalatt a pár hónap alatt, mindenki értem aggódik. Nem akarok a figyelem középpontjában lenni, de őszintén megvallva igen válságos a helyzetem.

 Mióta beteg vagyok, apunak még többet kell dolgoznia, mivel fizetni kell a kezelés költségeit. Utálom, hogy miattam hajtja túl magát a munkahelyén, és itthon is folyton körülöttem sürgölődik. Starla viszont otthagyta a fodrász állását, és csak velem foglalkozik. És Alex… látni az arcát, semmit nem eszik, és legalább öt kilót fogyott június óta. A szülei nagyon aggódnak miatta, de meg is értem, mert én is nagyon aggódom.

 Ha már attól is jobb kedvük derül, ha látnak inni egy korty teát, akkor megteszem. Engem már csak az éltet, hogyha látom őket mosolyogni, ami nagyon, de nagyon ritka.

-   Rendben – majd remegő kezemmel elkezdtem nyúlni az éjjeliszekrényen lévő bögréért, de nővérem megelőzött. Erőt vettem magamon, és elkezdtem lehúzni a bögre tartalmát. Éppen ebben a pillanatban lépett vissza az én szerelmem.

-   Iszik – nézett rá Star halványan mosolyogva.

-   Hála Istennek! – sóhajtott fel.

december 18. - műtét után pár nappal

Szememet már hajnal fél ötkor nem lehetett tovább letapasztva tartani, ami köszönhető volt a Jacksonville-i napfénynek és a visszavonhatatlan búskomorságomnak. Friss műtötten még nem szabadna egyedül járkálnom, de úgy éreztem, hogy muszáj kinéznem a világba, hogy ne csak a négy falat lássam. Lassan, és csendesen lehúztam magamról a takarót, és igyekeztem felülni. Nem ment… Borzalmas és egyben elviselhetetlen fájdalom költözött a mellkasomba. Olyan érzés, mint ami attól tart, hogy túl élem az általa okozott kárt. A fájdalommal nem törődve erőt vettem magamon, és öt perces kínlódáson keresztülmenve sikerült felölnöm. A szemem sarkából láttam, hogy a kötésemen egyre nagyobb vörös folt kerül látótérbe. Nem érdekelt.

Feltápászkodtam, és az infúziós állványra kapaszkodva elsétáltam az ablakig. Borzalmasan fájt, de ha ezt kell tennem, hogy közelebb érezzem magamhoz, akkor megteszem.  Kinéztem az ablakon, és elkapott a sírógörcs. Arra a napra emlékeztetett, ami előtt kiderült ez az egész, amikor még boldog voltam, és volt értelme mindennek. Most már nincs értelme semminek. Hiába hajtottak rajtam végre életmentő műtétet, – ami megjegyzem az orvos szerint remekül sikerült - én már nem akartam élni.  Elszállt belőlem az élet, és most már nem küzdök semmiért, avagy semmi ellen.

Az én életemnek kihalt az értelme... Ahogy ébredeztem, felébredtek bennem emlékeim is, minden együtt töltött perc emléke... de ő ezt eldobta, mivel feladta. Pedig mindig is mondogattam neki, hogy a remény hal meg utoljára… 

Nekifeszültem, és egy erős mozdulattal megpróbáltam kitárni az ablakot. Ennek eredményeképpen meginogtam, s kis híjára a földre zuhantam, de szerencsére megtartott az állvány, amibe erősen kapaszkodtam. Megforgattam a kilincset, s a nyílászáró kinyílt. Feltárta nekem szülővárosom életét. A Nap még csak alig látszódott a magas épületek árnyékában, de még így is fénybe borította az egész várost. A belvárosban már indult az élet, az emberek indultak dolgozni, gyerekek iskolába. A külváros viszont titkokat hordozott, mivel akkora csendet sugalmazott, hogy összezavarta azt a kevés épelméjű gondolatot a fejemben. Beleszagoltam a levegőbe, s egyszerre éreztem a friss péksütemény illatát az ablakomból kilógó virágokéval, amik még keveredtek a város büdös szmogjával. 

Nyikorgást hallottam. A privát korházi szobámba vezető ajtó kinyílt, s belépett rajta egy nővér, aki sietős léptekkel, és aggódó arckifejezéssel lépett elém.

-   Önnek nem szabadna egyedül járkálnia! Nincsen rosszul? – fogta meg a kezem, miközben igyekezett visszarángatni ágyamba.

-  Én csak… néztem a Napfelkeltét. Mintha véget ért volna valami… - az a baj hogy itt nem csak „mintháról” volt szó.

A fiatal fekete hajú nővérke a szemembe nézett, elmosolyodott, majd ismét az ágy felé húzott. – Napfelkelte… nem hiszem hogy valami vége, inkább egy új kezdet – mosolygott bíztatóan.

- Lehet… remélem.

A nővér tuszkolt volna vissza az ágyba, de én ehelyett megkértem, hogy vezessen el a fürdőig.  Eléggé kényelmetlen egy fiatal tizenéves lánynak, ha mindig kísérettel jár a mosdóba, és segítséggel zuhanyzik.  De sajnos nem volt választásom. A fiatal nővel – akinek mint kiderült Claire a neve – összeszedtem a dolgokat, amire szükségem volt, majd elindultunk. Elég ijesztő dolog egy korház sebészetén mászkálni, látni a szenvedő embereket, leolvasni az arcról hogy min mentek keresztül, vagy i már rájuk. Ezért is féltem  tükörbe nézni...  Lassan, de biztosan léptem be a zuhanyzófülkébe, és Claire segítségével igyekeztem minden tagom megmosni anélkül, hogy a kötésem alatt a seb elfertőződjön. Nagyon nem örült neki, mikor meglátta a teljesen pirosra átázott vastag gézkötést.

A fürdés maga tíz perc volt, de az újrakötözés, a csövek átvezetése, lerövidítése, jó esetben kiszedése ennél kicsit több időt vett igénybe. Starla és apu olyan negyed kilenc körül értek ide.

- Szia kislány! – nyomott egy puszit az arcomra apu.

-  Hugi. – tette ugyanazt a nővérem – látom megfürödtél, és talán egy kicsit jobb színben vagy.

- Muszáj erősnek lennem. – válaszoltam úgy, hogy tényleg erőlködnöm kellett, hogy ne sírjak.

Kijelentésemre nem érkezett válasz, inkább kerülték a témát. – Elhoztuk neked a ruhákat, és apuval vettünk neked egy parókát is. – magyarázta Starla, miközben előhúzta a táskából mintás, térdig érő kötött ruhámat, és a hozzá mondott parókát. A paróka hasonlított az eredeti hajam színére, és a hossza és formája sem volt sokkal másabb.

- Ideje öltözködnöd! – figyelmeztetett nővérem olyan délelőtt fél tíz körül, bár nem volt rá szükség, mert erről a napról sosem felejtkeznék el.  Az eddigi időt rendesen elbeszélgettük, pontosabban engem faggattak hogylétemről, de igazából ha rajtam múlt volna már réges-régen elindultunk volna.

- Öhm.. én kölcsönkérek egy tolókocsit… - azzal apa kilépett a szobám ajtaján.

- Mi van apuval? – kérdeztem, mert egy ideje éreztem, hogy körülötte semmi sincs rendben.

- Nincsen semmi, kicsit kivan – hazudta.

- Komolyan kérdem, és kérlek ne hazudj! – makacskodtam.

- Rendben. Igazából nagyon le van csúszva… - nézett rám komolyan testvérem. – Előled jól titkolta, de engem nem tud átverni. Ez az egész dolog tönkreteszi őt. Pár hónapja már az alkoholba menekül… nem sok kell hozzá, hogy elveszítse az állását. Apa magát okolja... hogy ez a büntetése. Ha még anya vele lenne és... de sajnos már ő sincs itt... - magyarázta nővérem. Az anyánk másfél éve hunyt el egy autóbalesetben. Apával jöttek haza egy esküvőről mikor ugyanis az autóban összekaptak valami apróságon. A vita következtében apa szeme lekerült az útról s mire visszanézett már egy szarvassal kellett farkasszemet néznie. A kormányt megrántotta és az autó az árokba borult. Apa megúszta pár bordatöréssel, de anya... ő azonnal meghalt. Nem lenne olyan nap, hogy apa ne menne ki hozzá a temetőbe és hosszú monológokat ne mondana, hogy mennyire sajnálja.

- Meg kell nyugtatnod! – próbáltam szóhoz jutni, mikor a ruhámat próbálták rám szuszakolni, de a sok kiálló csőtől ez elég nehezen ment.

- Igyekszem, de… majd te – hárította rám -  Neked kell. Én tudom, hogy csak te tudod megnyugtatni annyira, hogy újra tudjon élni. Hogy ne magát okolja, és legalább egy percre kijöjjön a depresszióból.

Tíz óra után már rajtam volt a ruha, sőt még a parókát is a fejemre rakták. Teljesen készen álltam, így eldöntöttem, hogy veszek magamra egy pillantást a tükörben. Ahelyett hogy engedtek volna kisétálni a fürdőig, apa behozatott egy nagyobb tükröt egyik vizsgálóból. Nagyon nem érdekelte hogy semmi joga hozzá. Mielőtt elém tartották volna, behunytam a szemem, hogy lelkileg felkészüljek a látványra.

Amint kinyitottam a szemem, belebámultam a tükörbe. Két fáradt és meggyötört szempár nézett vissza rám. Arcom beesett, és hulla fehér volt. Az eddig élénk kék szemeimben kihunyt egyfajta fény, és most szinte már szürke. Nincs benne az az erő, ami eddig volt.  Testem félelmetesen vékony volt, és nem egy helyről lógtak ki zsinórok. Olyan szinten álltak ki a csontjaim, hogy be tudtam volna nyúlni a csont és bőr közötti hézagba.  Megijedtem magamtól. Szó szerint megijedtem magamtól.  Az az életvidám lány, aki voltam eltűnt, s helyette egy üres szellem állt előttem.

-  Indulni kellene… - hallottam egy hangot mögöttem.

-  Biztos ezt akarod? – kérdezte egy másik. – Lehet, jobb lenne pihenned.

-  Akarom.

Túl gyors volt ez az autóút, mivel a kocsi már le is parkolt a temető előtt.  Nem szállhattam ki, mivel apa ragaszkodott, hogy ő maga ültessen bele a korházi tolókocsiba.  Egyre jobban féltem. Féltem attól, hogy látnom kell őt, de úgy hogy már nem dobog a szíve. Hogy már nem néz rám, és nem szól többet hozzám.  Mert nem tud… Félek, hogy a családja elküld, mivel csakis miattam lett öngyilkos… Nem akarom, hogy utáljanak, de az én hibám… csakis az enyém. Miattam veszítették el a fiukat, testvérüket, vagy unokájukat.

Egyre közelebb értünk a gyászoló tömeghez. Egyre gyorsabba vert a szívem, és attól tartottam, hogy ott ájulok el, hiszen nem kaptam levegőt az idegtől. Azt hiszem észrevettek, mert döbbent szempárok szegődtek rám és családomra. Elindult felém Alex anyukája Dora, és eleresztett felém egy nagyon halvány, gyenge, valótlan mosolyt.

-  Szervusz Haley.

-  Dora… nem zavarunk?

Hosszan végignézett rajtam, majd így felelt: - Nem, dehogy is. Bárkit szívesen látunk, aki jól ismerte a fiunkat... - látta hogy nem győzött meg. Haley, ne emészd magad! Ez nem a te hibád…

Lehet nem az én hibám, de miattam történt.  Folytattuk utunkat a sírárok felé, de kellemetlen volt, hogy mindenki nézett minket. Alex apukája hasonlóképpen odajött, mi pedig részvétet nyilvánítottunk.  Kicsit távolabb álltunk meg a többiektől, de látó-és hallótávolságba.  Mikor kihozták a ravatalozóból a koporsót és meglehetett nézni a halottat, azt hittem belezuhanok az árokba. Minden álmom volt őt újra látni, de nem holtan… Egyik felem harcolt a másik ellen, hogy ne lássam többet, vagy szenvedjek még.

Győzött az erősebb, szerelmes felem, és Starla segítségével kimásztam a székből, és elindultam a koporsó felé.  A lábam remegett, mint a nyárfalevél, és ez látszódott is. Az emberek csak bámultak rám, de nagyrészüket ismertem. Undorral néztek végig rajtam, kinézetem, és Alex halála miatt. Undorodtak tőlem, nem bírtak elfogadni, és engem okoltak. Meg is értem őket… jelenleg én is utálom magam. Megöltem az embert, akit a világon a legjobban szerettem… és szeretem még mindig. Ő amint megtudta hogy beteg vagyok eltűnt három napra. Senki nem tudta elérni. Majd a rendőrség előszedte egy szomszéd államból. Mikor újra látott, nem tudta mit mondjon. Csak sírt, és szégyellte magát, hogy mennyire gyáva volt. Hogy nem képes megküzdeni ezzel az egésszel. Viszont onnantól kezdve nem mozdult mellőlem. Ez ugye nyáron történt. Ő az új tanévben már be sem járt iskolába. Reggel jött hozzám és este ment el. Szinte nálunk élt, és hiányzott a családjának, mert belőle is egy élőholt zombi lett, akit csak reggel és este láttak megjelenni. Enni nem evett, tanulni nem tanult, oda lett neki a sportösztöndíj és az egyetem lehetősége is. Csak abból állt ki, hogy velem volt. Mikor azonban jött a műtét akkor bukott csak ki igazán. Megmondták neki hogy arra, hogy túlélem meglehetősen kevés az esély és hogy utána valaha is felépülök-e megmondhatatlan, az kiverte nála a biztosítékot. Miközben engem felfektettek a műtőasztalra, ő a nyári konyhájukban fölakasztotta magát. Ez az, amit sosem fogok neki megbocsájtani.

Odaléptem apával a bükk, barna, fa koporsó elé, s lassan belenéztem. Ott feküdt életem szerelme. Egy öltöny-nadrág ünnepi kombinációt viselt fehér inggel, nyakkendővel. Arca hófehér volt, de nyakán látszódtak a kötél által okozott sebek. Volt ott némi személyes tárgy is.

Meghatódva vettem észre, hogy kezei közt volt az első évfordulónkra vett kettétört szív egyik darabja. A másik nálam volt, és mindig is úgy vigyáztam rá mintha ez lenne minden értékem.  Ha apa nem szorít erősen, akkor már régen a padlón lennék.  Még utoljára ránéztem arcára, és erősen az emlékezetembe véstem.

-  Apa, menjünk innen.

Amint ezt kimondtam, már fordult is meg, és visszavezetett az ülőhelyemhez. Megint fájt mindenem, de legfőképpen a szívem. Végigsírtam az egész temetést, az összes beszédet, és nem lehetett volna leállítani.  Csak sírtam, sírtam, és sírtam. Tudtam, hogy sosem fogok már boldog lenni. Utána akarok menni, de ő pont azért tette ezt magával, mert nem bírta elviselni, hogy esetleg én távozom erről a világról.  Miután már véget ért a szertartás, és mindenki indult az autók felé,  én nem engedtem, hogy eltoljanak. Starla és apa csak bámultak, de én akkor is erőt vettem magamon, és egyedül, segítség nélkül elsétáltam a sírgödörig. Most erősebbnek éreztem magam, úgy éreztem, mintha itt lenne velem…

Egy vörös rózsaszálat – amit már órák óta szorongatok – óvatosan ráhajintottam a koporsó tetejére.

-  Szeretlek Alex, sosem foglak elfelejteni. De piszkosul haragszom rád, remélem tisztában vagy vele.  – azzal visszasétáltam apuékhoz, és fáradtan beledőltem a székbe. – Mehetünk.

Nehéz időszak volt az elmúlt fél év, de én mégis most sírtam a legtöbbet… nem tudom hogy meggyógyulok-e, de azt tudom hogy nem maradhatok itt. Már az autónál voltunk, de Dora odaszaladt elém.

-  Várj Haley! Alex hagyott neked valamit – szipogta , s közben átnyújtott egy kis összetekert papírdarabot. – Elfelejtettem odaadni…

Halványan válaszoltam valamit, de ő már indult is vissza. Az út a korház felé – persze haza még nem engedtek, ezt a temetést is órákig szervezték apuék hogy kijöhessek – nagyon csendesen telt. Felkísértek a harmadik emeleten lévő sebészeti szobámba, Starla segített visszaöltözni a pizsamámba, apa pedig eltűnt valamerre. Gyanítom a szomszédos italbárhoz ment...

Mikor már az ágyban feküdtem, mindketten leültek velem szemben egy-egy székre, de nem szóltak.  Éreztem, hogy nekem kell megtörnöm a csendet:

-  Apa, mikor mehetek el innen? – mondtam erőtlenül, szinte suttogva.

-  Az orvos azt mondta, hogy csak egy hónapig kell itt maradnod. Utána hazajöhetsz hozzánk.

-  Nem akarok haza menni… - jelentetem ki.

-  Tessék? – döbbent meg nővérem reakcióm hallatán.

-  Oda haza biztos nem.  El akarok menni innen. Új életet szeretnék kezdeni. emlékezni.

Apa hosszan elgondolkozott, majd így felelt:

-  Rendben… hova szeretnél menni?

-  Mindegy, el innen, el Amerikából. A kórházból már nem szeretnék visszatérni soha a házunkhoz.

-  Ha ezt szeretnéd, mindent megteszek érted… - egyezett bele. - Örültem, mert végre adtam neki valami célt, valamit amiért dolgozhat, kűzdhet.

-  És persze magadért és Starláért is. Nektek sem tesz jót ez a környezet.

-  Ez így igaz – helyeselt nővérkém.

Hosszas csend következett. Hallgattam a kinti eső csapkodását, és a bent lévő falióra ketyegését.

-  Haley – fogta meg államat apu – amint kiengednek a korházból, elmegyünk innen. Mindent elintézek a nővéreddel, új állást, házat, és mindent, amit kell. Te ne törődj semmivel, csak gyógyulj!

Ebben állapodtunk meg. Olyan este féltizenegy körül elbúcsúztak, s én magamra maradtam. Eszembe jutott a levél, amit Dorától kaptam. Kikotortam, majd kihajtogattam az összegyűrt papírfecnit.

"Haley"

Tudom, hogy sosem fogod megkapni ezt a levelet, én azért megírtam neked hogy könnyebb legyen a lelkem. Először is bocsánat. Bocsánat a gyengeségemért, az önzőségemért, és bocsánat hogy szeretlek. Ne értsd félre, a legjobb dolog volt az, hogy veled lehettem végig.  De a végét nem szeretném látni. Inkább elmegyek én, minthogy egy percet is nélküled legyek. Jó tudom, nyáltenger, mondtad párszor hogy túl érzelmes vagyok egy férfihoz képest, de ezt hozod ki belőlem basszameg. Mikor először megláttalak feltett szándékom volt hogy a péntek esti meccs után beráncigállak egy raktárba és... na jó, tudod mire gondolok. Hiába, még írás közben is megmosolyogtam. De mikor lepofoztál amiért csak hozzád értem, kapcsoltam. Te nem olyan vagy mint a többi. Benned valami más, te nem engeded hogy meghúzzon a focicsapat kapitánya egy raktárban. És ez nagyon tetszett nekem. Kihívás voltál. Őszintén megmondom, senki nem baszta fel az agyam még annyit, mint te. Fél évembe került, hogy közel kerüljek hozzád. A csapattársaim kiröhögtek hogy loholtam utánad, mint valami kiskutya és azzal is tisztában voltam, hogy te is teljes szívedből gyűlöltél. Aztán jött a nagy változás. Emlékszel? Mikor fizikaórán a vonzás törvénye témakörben rólad csináltam prezentációt. Megint mindenki röhögött de szerencsére te felfogtad hogy nem szórakozom. Engem lepett meg a legjobban hogy te tényleg belém estél. El sem hittem, hogy végre igent mondasz egy találkára. Sőt, szerintem te sem hitted el. De onnastól kezdve az elkövetkező másfél év életem legszebb időszaka volt. Ezt a nyámnyila alakot is te hoztad ki belőlem, nézd meg szerelmes levelet is írok neked. Na de a lényeg. Én tudtam milyen voltam mielőtt megismertelek, és nem akartam újra olyan lenni. Már hozzád tartoztam, nélküled egy kibaszott semmi nem voltam. És ez megijesztett. Ezért döntöttem erre az elhatározásra. El kell szakítanom magam tőled, de ez csak így fog menni. A betegségeden ugyanúgy osztoztunk mintha egy szelet pizza lenne. De többé nem tudok így élni. Sokan mondták hogy bátor vagyok, de csak most jöttem rá arra mennyire, mikor elkezdtem írni ezt a levelet. Mikor a betegséged előtt megnéztem veled a Rómeó és Júliát, akkor kaptam az ötletet. Csak beugrott. És most meg is valósítom, bár ne haragudj meg rám, de remélem, hogy most rohadtsokáig nem futok össze veled a "túlvilágon". Ha van egyáltalán olyan. Egy dolgot szeretnék kérni: Küzdj! Én nem küzdöttem de te küzdj helyettem is. Légy az, aki én sosem lehettem. Én pedig majd nézlek fentről egy csillagról, majd onnan követlek.

És ne aggódj, csináltunk már ennél nagyobb hülyeségeket is.

Szeretlek.

Alex"

December 25. - karácsony

Karácsony a kórházban. Ma nem kellett egyetlen utált vizsgálaton sem átmennem, így az egész napom szabad volt. Starla és apa már kora reggelt jöttek be és mindenféle finomságot és ajándékokat hoztak.  Egész délelőtt társasoztunk és karácsonyi filmeket néztünk miközben a házi készítésű almás-fahéjas pitét majszolgattam.

Délutánra tartogatták a legnagyobb meglepetést, ugyanis megjelentek a nagyiék és apa nővére. Ők Kanadában élnek, így nem is láttak mióta... ez elkezdődött. Mikor beléptek meg kellett állniuk egy pillanatra, hogy megbizonyosodjanak, hogy én vagyok, akit keresnek, én, ez a kopasz nyurga lány, aki egy félzombi. Sírva borultak a nyakamba, de nem bántam. Tudtam, hogy nehéz nekik... na de nekem is az. 

Kiderült, hogy apa nővéréhez fogunk menni amint kiengednek, ezért is jöttek haza, hogy segítsenek. Igazán jófejek hogy felvállalják ezt az egészet, de nem is tudom, én nem tenném a helyükben, mert sajnos tudom mivel jár. Már arról is kezeskedtek hogy új orvosom legyen Kanadában, ha bármi baj lenne tudjon azonnal megvizsgálni engem meg az új májamat. Na igen, a kemo mellett ez a májátültetés roppant kellemetlen volt. Bár azt mondták a sok áttét miatt ez feltétlen szükséges volt és még lehetőség is volt rá. Egyébként egy fiatal anyuka máját kaptam meg, aki a műtétem előtt öt órával szült, de a teste nem bírta...

Lisa néni és a nagyiék állandóan kérdezgették hogy vagyok, mert még nem tudták kezelni ezt a helyzetet. Hát remélem megtanulják kezelni, mert ez így nem valami kellemes. Úgy néz rám mindenki, mint valami halálra ítéltre. Akin pár hete hajtottak végre életmentő műtétet nem igazán erre számít na de nembaj.

A nap végére annyit könyörögtem mind a rokonoknak, mind az orvosoknak, nővéreknek, hogy ismét kiengedtek egy kis időre. Persze a temetőt céloztunk meg. Anyu és Alex. Egyikőjük sírja mellől sem tudtak elcipelni csak mire besötétedett. Hát, ez a karácsony sem tartozik életem legjobbjai közé. Bezzeg két éve... mikor már ott volt Alex is és még anyu is. Délelőtt otthon bohóckodtunk anyuval és a nővéremmel, főztünk és takarítottunk, délután Alex elvitt korcsolyázni, este meg fát díszítettem vele és apuval majd átjöttek Alex szülei és közös nagy vacsorát tartottunk, hogy jobban megismerjük egymást. Akkor még a kapcsolatunk elején voltunk, és anyuék még nem is találkoztak.  Az volt életem egyik legjobb estéje. Akkor éreztem először hogy teljes vagyok, mindenki ott van aki számít. A barátaim? Nos,  mit szépítsem? Voltam olyan köcsög hogy lenyúltam a fél iskola álomfiúját, köztük a barátnőimét, így örök haragot fogadva kitagadtak körükből. Alex húgával jóban voltam, aki két évvel fiatalabb nálunk, de most a szemébe sem merek nézni, pedig érdeklődött utánam. Reméltem hogy nem futok össze vele a temetésen és szerencsémre sikerrel jártam. Csak távolról nézett rám, de kerültem a pillantását végig. 

A család olyan tizenegy óra körül ment el, addigra már olyan nagyon kimerültem, hogy az orvosnak úgy kellett felkeltenie hogy bevegyem a gyógyszert. Mit tehetnék, gyenge vagyok mint a harmat.

Január 11.

Jó hír! Elkezdett nőni a hajam. Már látszik. Nagyon pici, de ez is egy pozitívum. Emellett kaptam egy szobatársat is, Jasont. Egy tizennégy éves fiú, aki akut leukémiás. Ő nem parázza túl, úgy van vele hogy neki kampec. Nagyon jófej srác, mellette nem unatkozok, de nem is nagyon alszok. Szabadidejében vagy a barátai vannak itt, vagy egyedül jár felfedezőtúrára a kórházban. Tegnap engem is magával cipelt, és belógtunk a csecsemőosztályra. Bár lehetne több eszem, komolyan megőrjít ennek a srácnak a felfogása. Él, amíg tud.  Szinte mindig vigyorog, így a szülei is jobban viselik. Minden nap délután háromkor bejönnek hozzá és este nyolcig ott ülnek mellette. Ez is erőt ad neki, de akkor pipa ha a haverok összefutnak a szülőkkel és kimarad a "buli". De neki is vannak nehéz pillanatai. Mikor elkezdett hullani a haja egy napig nem lehetett hozzászólni, annyira lesokkolta.  Nem baj, majd tartjuk egymásban a lelket.

Január 13.

Úgy érzem erősödök. Kiengedtek az udvarra is. Jasonnel sétálgattunk és figyeltük a többieket. Mivel itt csak egymásra tudunk támaszkodni ezért jó hogy tudunk beszélgetni. Bízunk egymásban, hiszen csak mi tudjuk igazán min megy át a másik. Meséltem neki Alexről, de csak annyit amennyi még nem juttat a sírógörcs szélére, és ő is mesélt a szüleiről, hogy mennyire maximalisták, a tökéletes fiúnak nevelték és hogyan is élik meg ezt a helyzetet. Szerinte még fel sem fogják, nem is tudják, mi történik a fiukkal. Nagyon nehéz neki is.  Tegnap meglátogatott Alex húga, Lilly. Örültem neki, és megbizonyosodtam róla, hogy nem haragszik rám. Hozott nekem sütit én pedig segítettem neki valami házi feladatban. Mivel két évvel fiatalabb és nem agykárosodott vagyok, nem volt nehéz dolgom. Egészen estig itt maradt és megígérte, hogy még meg fog látogatni, csak eddig rendeznie kellett a gondolatait és a gyászát. Megértem.

Január 16.

Holnap végre kiengednek és irány Kanada. Már nagyon várom hogy elmehessek. Ez a nap volt életem leghosszabb napja, és még Jason sem volt itt, egész nap vizsgálatokra cipelték. Ma Lilly sem tudott bejönni mert tanulnia kellett, csak apuék jönnek minden nap. De az az idő is lassan telik. Nem tudunk egymásnak újat mondani, csak próbáljuk egymást kihúzni a depresszióból. Apa nagyon benne van... látszik rajta hogy nagyon sokat iszik. És Starlától tudom hogy kirúgták. A munkahelye ugyan toleráns volt miattam, de ezt ők sem bírták. Nem ment be, nem adta le a munkáit, ha meg bement vitázott mindenkivel. Nem baj, holnap elmegyünk, új életet kezdünk. Végre megszabadulok ettől a mázsás súlytól. Annyira várom. Ez az egy éltet.

Február 09.

A dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem. Az indulás előtti éjjelen a májam megpróbált kilökődni, így persze az ablakig nem engednek nem hogy Kanadába. A kezelés borzasztó. Állandóan álmos vagyok és nem tuk koncentrálni semmire. Jasont egy időre kiengedték, szóval egyedül vagyok. A nagyi és Lisa néni visszajött mert apa már nem képes arra hogy gondoskodjon rólunk. Midnent meg fognak tenni annak érdekében hogy elvigyenek.

Február 14.

Alexxel álmodtam. Nem, nem éjjel. Egész nap. Nincs három óra egyhuzamban hogy fet legyek így maradtak az álmatlan éjszakák. Lilly is volt bent de apa még mindig nem jelentkezett. Nem is tudom mikor fog. De a nagyiék szerint nem vagyok jó színben. Starla is ezt mondta de ő nagyon is komolyan gondolta. De most fáradt vagyok.

Február 15.

Megint vele álmodtam. Megcsókolt. Éjjel rosszul lettem. majdnem leállt a szívem, már nem bírja az sem a terhelést. Így hosszas könyörgés után behozták aput. Katasztrofálisan fest. Azért hívattam be, hogy megbeszéljem vele, hogy állítsák le a kezelést. Nem akarok tovább szenvedni. Testileg és lelkileg beteg vagyok, már sosem lennék az igazi. Egy egész délután kellett hozzá hogy az érveimmel elmondjam nekik miért nem akarok küzdeni, hagyjanak elmenni.  Nem akarják elfogadni. Majd megoldom.

Február 20.

Álmos vagyok. Mivel betöltöttem a 18. életévemet ezért dönthettem én magammal kapcsolatban. Így az orvossal megbeszéltem, aki azt mondta hogy a kezeléssel sem jönnék már rendbe, már csak nyújtaná a fájdalmaimat. Így tegnap reggel óta nem kezelnek. Csak szabályozzák az állapotom. Apuék nehezen viselik. Mindig itt vannak, Lilly is sokat, még Jason is benézett. Megjegyezte hogy borzalmasan festek. Egy ideje mr nem nézek tükörbe...

Március 01.

Már nagyon nehéz vagyok. Azért nem írtam, mert minden nagy egyforma volt. Reggeli, jön Starla Lisával, ebéd, jön apa a nagyival, aki igyekezett rendbe szedni őt, néha benéz Lilly, aki Alex nővére. Alex húga. Fáj nagyon a mellkasom.  Elfáradtam.

Március 03.

Ma Lilly rajzolt nekem egy lányt. Én voltam egy évvel ezelőtt. Fel sem ismertem mert még akkor volt hajam és

Március

Kezd megbomlani a tudatom. Mindig vele álmodok, és nem tudom mi a valóság és mi nem az. De jobb az álom. Akkor nem fáj, nem fáj és ott vannak azok a csillogó zöld szemek is. Erőtlen vagyok. Legyen már vége.

Március

Éjjel majdnem meghaltam. Láttam a fényt, de valahogy visszajöttem. Pedig már mentem volna. Annyira hívogatott.  Ott állt anyu és Alex. Vártak rám.  Starla és Apa egész nap mellettem vannak, már aludni se mennek haza.

Április ?

Azt mondják napjaim vannak. Nem baj már várom hogy egyszer csak

Április 12.

Éjjel értem jött, de azt mondta még nem visz el. Még szükségem van valamire azt mondta.  Nem tudom mire, de megszerzem. Nekem ez a világ adott boldogságot de megannyi fájdalmat is. Hát engedjen el.

Április 13.

 Ma jobban voltam. Nem fájt semmi és tovább tudtam fent maradni. Apa jól nézett ki, már vagy egy hete nem ivott azt mondja Lisa. Starla is kicsit üdébb, itt összeismerkedett egy orvossal és most együtt vannak. Legalább valaki boldoggá teszi. A nagyi és nagypapi is egész nap itt voltak velem, sőt még sétálni is letudtam menni. Sütött a nap és meleg volt. Jason is bejött. Jól lebaszott hogy mit képzelek hogy feladom és sírva fakadt. Mondtam hgy jól vagyok és ha mégsem leszek akkor küzdjön helyettem is. Lilly is bejött de ma nem engem rajzolt le hanem hozott egy képet Alexről. Egy rajzot. Lilly nagyon ügyes. Azt mondta egy hétig dolgozott rajta. Nagyon örültem neki. Olyan este öt óra tájékában mindenki akiket felsoroltam ott voltak. Megkértem őket hogy énekeljenek nekem és eldalolták a kedvenc számom, a Look After You-t a The Fray-től.  

Hajnal van, de nem tudok aludni és nem is akarok. Az ágyamból éppen látom a felkelő napot. Leírhatatlan. Álmosodom el. Csak nézem de már nem

Vége