Ajándék

Boldog karácsonyt mindenkinek! 

Ajándék

December huszonötödikén, az ezerkilencszázhetvenharmadik évben, pontosan reggel hat óra ötvenhárom perckor nyílt fel a kis Trevis Wesley szeme.  A fiú hamarabb kipattant az ágyból, mint mielőtt ténylegesen megához térhetett volna - valószínűleg ez okozta, hogy lábai folyamatosan egymásba gabalyodtak, s ő a földön landolt.

Nem zavartatta magát, hamar túlesett a korai reggeli traumán, hiszen két perccel később már a folyosón ugyanolyan idétlen léptekkel botorkált. Mikor a lépcső tetejéhez ért, megpillantotta a színes égőkkel kivilágított karácsonyfát, ami alatt halmokba helyezett ajándékdobozok álltak.  A fától nem messze, balra a kandallóban már lobogott a tűz. A hatalmas ablakokon át is tisztán látta a táncoló hópelyheket, amik vagy kavarogva, vagy zuhanva értek földet. 

Még mindig csodálkozva állott, mikor valaki nevén szólította őt. Mr Wesley karosszékéből figyelte, majd pipáját megszippantotta és élénken mosolygott a fiúcskára. Kezével intett hogy menjen közelebb, de Trevis még mindig csillogó szemekkel pásztázta a szobát és a rengeteg ajándékot amit kapott.  Nemsokára belépett a terembe Mrs. Wesley is, aki kezében egy gőzölgő bögrét tartott. Fahéj és kakaó illata volt. 

Erről  Trevisnek azonnal az otthon jutott eszébe. Mikor egész nap fahéjas és kakaós csigát sütögélve robotoltak a konyhában, s  jutalom gyanánt csak néhány megégett darab szolgált.  A fiú lábai mintha földbe gyökereztek volna. Újdonsült szülei egymásra pillantgatva igyekeztek kitalálni vajon mi is járhat a fejében.  Elhessegetette a szomorú gondolatot, majd megindult lefelé a lépcsőn.

Mr. Wesley is felállt a kényelmes, zöld székből, feleségét átkarolta majd megsimogatta a kicsi fejét.  Mosollyal bíztatták őt, hogy a fa alatt lévő dobozok mind az övé.  Anyja átnyújtotta a bögrét, minek tartalma szinte fél perc alatt eltűnt.

Már lassan három hete élt itt, de még mindig nem tudta elképzelni hogy lehet ilyen szerencsés. Hogy lehet az, hogy sok száz gyerek közül őt választotta e nemes család? Hiszen nem volt ő se különösebben okos, se bőbeszédű, még szépnek sem látta magát. Ma mégis ő áll itt. Ő és a szülei.

Kellett még néhány bíztató mosoly, szó, és érintés hogy Trevis  meginduljon a fa felé. Ottan hát letelepedett, és kiválasztotta számára legszimpatikusabb csomagot. A csomagolópapír sercegése betöltötte a szinte néma szobát. Mikor belenézett, könny csordult szemébe, s a kósza könnycseppből lassan záporeső keletkezett.  A dobozban egy pár fekete cipőcske volt. Eszébe jutott az otthonban töltött hosszú téli nappalok sorozata. Mikor csak egy vastagabb zoknit kaptak, s úgy küldték ki őket az utcára. Néhány gondatlan gazda kint felejtette szobapapucsát mikor az újságért indult, s ők azt el-elcsenegették. Volt hogy a cipő kétszer akkora volt lábuknál, vagy már a második lépésnél teljesen átázott, de akinek volt egy, az volt a legboldogabb gyermek azon a környéken.

Még mindig e gondolatok keringtek fejében mikor már Mr. és Mrs. Wesley szoros ölelésében találta magát.  El sem tudták képzelni mi lehet a baja, mi váltotta ki ezt a sokkot, így újdonsült szülőként csak simogatták őt, s igyekeztek megvigasztalni.

Mire Trevis újra megtudott szólalni, addigra hosszú percek is elteltek.

- Életem első ajándéka! - mondotta, majd régi barátai a könnycseppek visszatértek, s újra elhomályosították a világot.