Nyílt levél egy ismerős idegennek

Bolondos és kusza, teli, mégis üres érzések érkeztek veled és maradtak utánad.

Nem voltam biztos abban hogy honnan indultunk, ahogyan soha nem volt tiszta az sem, hogy hová tartunk.

Két teljesen különböző személyiség, ijesztően hasonló jellemvonásokkal. Ezek voltunk mi, a vihar.

Mindannak ellenére, hogy világosan látszott a helyzet vegkifejleténel legvalószínűbb forgatókönyve, mégis belementem a játékba. Miért? Azok miatt a bolondos, kusza érzelmek vezettek erre. 

Olyat hoztál magaddal ami azt sugallta: megéri kivárni mi lesz az a bizonyos vég. Azonban a viharból hurrikán lett, elsöpört mindent. Mert vakon hittem azoknak a bolondos és kusza érzelmek varázsának. 

S most állok itt, a hurrikán utóhatásait rendezgetve, tudomásul véve hogy egy ismerős, mégis idegen dolgot engedtem el, s te örökre egy idegen maradsz, akit valaha ismertem. 

Két szék közé

 Sötétség honol, sehol

semmi fény nem táncol.

A feketeszeder színben csak

a hangok uralkodnak,  és az érzelmek

fonódnak  kettőből eggyé.

Elenyésznek.

A nem túl erős láthatatlan kötél

ki van feszítve a két lerombolhatatlan

kőépület közé, de bárki át akar rajta kelni,

 Elszakadhat.

Puffanás a fejre,élénk fénycsík

szeme előtt elsuhan,

míg a lehetetlen kecsegtető ajánlatával

győzködi  őt a valóság helyett.

Elalszik.

Álmában nem itt jár.

Messze földön lubickol az

emlékek hatalmas óceánjában,

hol az égbolton meg-meg csillan valami

fényes, egyszerű, csillagó.

Egy mosoly.

Égen visszatükröződő csoda.

Beleszeret. Ismét.

Mindent megmutat mi valaha,

valamit is számított.

A ledönthetetlen kőfalak,

s hajszálvékony kötél helyett itt

más, egyedibb fogadja: lerombolt

tömbök, melyeket acél erősségű

rudak tartanak össze.

Erőlködik. Próbálkozik itt tartani

őt e álomvilágban, mely

nem létezik, sosem létezett!

sosem fog.

Megcsókolja.

Ő bűntudattal elfogadja a csókot,

de mielőtt viszonozhatná,

felébred a mély, szirupos

kómának álcázott édenből.

Pislog.

Ereiben forr a vér. Valami

megváltozott.

Boldog. Tudja. Érzi.

Sötétben is bizonyos benne,

hogy jó helyen van.

utószó:

Az idő telik, a szél elfújja

a vastag tömböket, helyettük egy

vékonyka kerítés marad

az ólom súlyú falak helyett.

Nála.

Túloldalon a kővár erősebb ,

mint valaha hajdanán, mikor még

egy seb sem éktelenkedett a

téglák rejtett üregeinek

hasadásaiban.

A kötél ugyanolyan cafatokban

lóg a mélybe, ugyanolyan

bizonytalan az átkelés,

mint eddig,  sőt talán még

életveszélyes is lehet.

Aludni tér. Az álom visszaviszi

egykori gyengesége legnagyobb

vakfoltjára, hol roncsok helyett

újépítésű luxuslakások állnak.

Elkülönülve.

Peremen állva egyensúlyozik,

hogy ne zuhanjon a mélybe.

Ugyanis vége. 

Visszatérve a valóságba azonnal

a mélybe zuhan.

Elszakadt a kötél. 

A szél szárnyán szállva, azon

gondolkodva, vajon ki húzza

őt ki a szakadékból, rájön:

Nem akarja.

Zuhanni kívánkozik.

Zuhanni, hogy saját szárnyán

tapasztalja meg a repülés örömeit.

Nem fél, hogy a földbe csapódik, tudja

hogy csakis rajta múlik.

Stuff like feelings

Mikor beléptél zaj volt,

 mindenki táncolt,

Sodródott a hajó,gurultak az italok,

alakultak a benyomások.

Mikor beléptem zaj volt,

mindenki futkosott,

Villogtak a mosolyok, csilingeltek a kacajok,

alakultak a kapcsolatok.

Mikor odajöttél zaj volt,

mindenki kiabált.

Rám néztél,  majd el, hangosan figyelmeztettél,

majd újra rám néztél.

Mikor odamentem zaj volt,

mindenki susmogott.

Én rád néztem, vártam, halkan jeleztem,

 s rád találtam.

Felnéztünk az égre, hulltak a csillagok.

Életre keltek a beszélgetések,

Ragyogtak a szemek,

Finomodtak az érintések,

majd

Elmentél.

Mikor elmentél csend volt.

Nem beszéltél, közbe mondtál,

Mégis némán elsétáltál.

Mikor elmentem csend volt.

Nem kérdeztem, közbe mondtad

mégis annyiban hagytad.

Most mégis mindenki újra táncol,

Sodródik a hajó,gurulnak az italok,
Villognak a mosolyok, csilingelnak a kacajok.

Én nem, de te ott vagy.

Vele az oldaladon.