Hermione
Lumpsluck karácsonyi partija körülbelül menekülésből állt. McLaggent
elhívni marhaság volt a javából. Állandóan a kviddicsről, vagy magáról beszélt,
de a legtöbbször azt taglalta, hogy ő hogyan kviddicsezik.
- És aztán, mielőtt még elért volna a labda, dobtam egy szaltót a seprűn,
majd a jobb lábammal térítettem el! A mágiaügyi miniszter azt mondta, sosem
látott még ehhez fogható védést. Nem is értik, hogy Ron Weasley hogyan
győzhetett le engem. Említettem már,
hogy a miniszterrel járunk vadászni, mikor...
- Minimum hatszor - feleltem egy sóhaj kíséretében. Hiába vártam volna
meg, hogy befejezze, már így is többször hallottam, amit mondani akart, mint
szerettem volna.
A következő pillanatban Cormack felnézett a plafon felé, majd huncut
vigyorral rám. Mire felkaptam a fejem, már tudtam miért: a fejünk felett
elkezdett nőni a fagyöngy, s partnerem arca egyre közelebb, és közelebb került
az enyémhez. Próbáltam valami kibúvót keresni, vagy egy ismerőst - például
Harryt -, aki megment, de abban a pillanatban kilátástalannak tűnt minden.
- Ne haragudj, nekem el kell mennem... a mosdóba - mondtam zavartan,
majd szinte futni kezdtem a tömegben.
– Hermione!
Hermione! - hallottam a nevem, s megpördültem a tengelyem körül.
– Harry! Hála
istennek, hogy megvagy! Szia, Luna!
– Veled meg mi
történt? – kérdezte Harry, nyilván észrevette, hogy távol állok a nyugodt
állapottól.
– Épp most szöktem
meg... szóval, idáig Cormackel voltam.A fagyöngy alatt – magyaráztam, hogy megértse mi is a bajom.
– Te akartad,
megérdemled – foglalta össze a véleményét Harry.
– Vele tudtam a
legjobban bosszantani Ront – érveltem – Előtte Zacharias Smith-t fontolgattam,
de mindent számba véve úgy gondoltam...
– Fontolgattad
Zacharias Smith-t? – be se tudtam fejezni mire Harry már elborzadva nézett rám.
– Igen, és most már
kezdem bánni, hogy nem mellette döntöttem. Gróp finom úriember
ehhez a McLaggenhez
képest. Gyertek, menjünk át oda, úgyis látjuk, ha jön, olyan magas... -
forgattam a szemem.
Átvágtunk a termen,
szereztünk egy-egy kupa mézsört, s végül Treawney professzor mellett kötöttünk
ki. Pont ez a nő hiányzott most nekem... Szerencsére Luna sikeresen elbeszélgetett
vele. Harry hozzám fordult és felhozta a Ron-kviddics kombinációt, amiből már
kezdett lassan elegem lenni. Tudtam, hogy Harry nem hülye, de nem hittem volna,
hogy rájön a kis csalásomra. Hát ma már jó párszor meggondolnám megéri-e
Ronért. Nem, a leghatározottabban is nem!
Miközben magamat
győzködtem Cormacket láttam meg a szemem sarkából, ami azonnali menekülésre
sarkallott. Pár percig bolyongtam ott az idegenek között, csodáltam a díszítést,
s megkóstoltam egy sütőtökös desszertkülönlegességet is, de McLaggen megtalált.
- Szóval erre
jártál szépségem - ujjával végigsimított államon, amitől a hideg is kirázott. -
Elég rosszkor fogott el az inger, ha érted mire gondolok - mosolygott
csábosan... vagyis inkább igyekezett úgy mosolyogni.
Gyorsan körülnéztem
a teremben, de barátomat ismét nem láttam sehol. - Én... nekem meg kell
keresnem Harryt. Megígértem neki hogy viszek neki ebből a tökös sütiből - azzal
lekaptam egy süteményt az éppen arra kínálgató pincér tálcájáról, majd ismét
elvegyültem a tömegben. Harryt azonban kereshettem. Már két kör után meguntam,
bekaptam a sütit és arra gondoltam feladom. Akkor meghallottam a közelben
beszélgető Lumpsluckot, aki éppen Draco Malfoyról társalkodott egyik vendégével.
- Nem kifejezetten
buta gyerek, csak egyszerűen nem láttam benne semmi különlegeset, semmi
csodálni valót. Tudod drága barátom, én mindig az olyan embereket keresem,
akikben van valami különleges.
- Tudom én
Horatius, de gondolom a kívülállók nehezen fogadják el hogy nem mindenki
kerülhet be a legbelsőbb körbe. És Lucius Malfoy fia - már ha csak az apját
nézzük - nehezen fogadja el ezeket a dolgokat.
- Persze, persze,
de attól még nem kellett volna beszöknie! Ha megemlíti, én szívesen meghívom,
egy emberrel több vagy kevesebb ugyan semmit nem tesz! - magyarázkodott a
professzor.
- Egyébként hová
lett? Elment végül? - kérdezte az idegen.
- Á, Perselus
kikísérte, gondolom elbeszélget vele. - Nekem sem kellett többet hallanom,
tudtam hol van Harry. Sosem hagyna ki egy Malfoy-Piton beszélgetést.
Nem sokat
töprengtem, én is a kijárat felé vettem az irányt. A hosszú folyosó teljesen
néptelen volt, csak távoli léptek zaját hallottam meg. Követtem a zaj forrását,
remélve, hogy Harrybe botlok bele. Két
hosszú folyosón át settenkedtem, mire az előttem haladó alak megállt.
Kikukucskáltam a két folyosó kereszteződésénél lévő saroktól, de a remélt barna
helyett egy szőke fejtetőt pillantottam meg. Draco egy nagy és üres fallal
szemben állt, látszólag semmit nem csinált. Aztán pár pillanattal később egy
ajtó kezdett feltűnni a falon. Hát persze! A szükség szobája! Malfoy belépett,
és én gondolkodás nélkül követtem.
A szoba jelenleg
egy mindeneshez hasonló raktárhelyiség formáját vette fel. Magas könyvkupacok,
seprűhegyek, teli szekrények és minden más, teljesen használhatatlannak kinéző
dolgok kupaca. Hallottam erről a helyről... először tényleg raktárhelyiség
volt, majd az emberek ide rejtették el dolgaikat, ha azt akarták senki ne lelje meg. Tovább követtem alanyomat, aki megindult a
felhalmozott tárgyak közötti szűk útvonalon. Ment, egyre gyorsabban haladt, míg
végül el nem ért egy ütött-kopott szekrényhez.
Meghúzódtam egy asztal árnyékában és figyeltem mit csinál. Körülnézett, majd kiszúrt magának valamit,
majd elindult érte. Egy apró könyvecskével tért vissza. Kinyitotta a szekrényt,
és... CSATT! A jobb könyököm közelében fekvő képkeret eldőlt. Biztos megütöttem
a nagy leselkedésben! Malfoy azonnal kiszúrta.
- Ki van itt? - úgy
fordult meg, hogy pálcája már a kezében volt s támadáshoz készen állt. Így
szemtől-szembe elég védtelennek tűnt. Riadt volt és fáradt, amit a szemei alatt
húzódó karikák is megerősítettek. - Nem ismétlem meg! Ki van ott? Gyere elő! -
abban a percben nem tudom mi vezérelt, de előléptem rejtekemből.
- Én - sóhajtottam.
- Granger? Mit keresel itt? Mit láttál? Követtél te mocsok
kis sárvérű? - hangjában éreztem a félelmet.
- Igen, követtelek.
Mit művelsz éjnek évadján itt ahol semmi keresnivalód? Prefektus lévén szólnom
kellene...
- Hagyjuk a
prefektusi dumát, Granger. Ha elfelejtetted volna, nekem is van jelvényem, és
én hamarabb odaérek Pitonhoz, mint te McGalagonyhoz. Ezt te is tudod... -
szavaiban sajnos ott volt az igazság, de mindenképpen meg akartam tudni mit
tervez.
- Nagyon jót
beszélgettünk, de jó lenne ha most már eltakarodnál innen.
- Ha neked van
"jogod" itt lenni, akkor nekem is. Nem küldhetsz el. - felkapta a
fejét, minta áramütésként érte volna amit mondok.
- Mit merészelsz?
Azt hiszed hogy majd a társaságodban fogok...
- Mit fogsz? - csüngtem a szavain hátha elejt valami
információt. Lehet végig Harrynek volt igaza Malfoyjal kapcsolatban?
- Semmit... -
halkult le.
- Draco, te
szenvedsz. - jelentettem ki.
- Ne próbáld
megmagyarázni mit érzek! Nem ismersz engem!
Amint kiejtette e
szavakat a kezében lévő könyv önálló életre kelt. Lapjai önmaguktól kiváltak,
azután felvettek a levegőben egy lebegőhöz hasonló állást. A lapok oldala
égésnek indult, de csak olyan kettő centiméter hosszan. Ezek után támadásnak
indultak. Egyszerre három égő papírlappal néztem szembe. Kettőt sikerült
hárítanom, de a harmadik égést okozott a bal csuklómon. Egyre több papír indult
el felém mire én futásnak eredtem. A lapok csak úgy repültek utánam, amitől
éreztem a tűzből áradó meleget a bőrömön. Tettem egy kört, de ismét Malfoy
előtt kötöttem ki, aki erősen gondolkozott valamin. Végül zsákutcába kerültem s
vártam, hogy nekem essenek a lángcsóvától izzó papírlapok. Segítséget akkor sem
kértem volna, ha elevenen égetnek el, de nem is volt rá szükség.
- Duro! - hallottam
a varázsigét, amitől az előttem táncoló papírokból hirtelen vaslemezek lettek s
már lángmentesen estek le a lábam elé.
- Köszönöm. -
annyira meglepődtem, hogy szinte beszélni is elfelejtettem.
- Hagyjuk. - hallottam Dracot, aki lerogyott mellém a
földre, s térdeit a melléhez húzva ült be. Arca kifejezéstelen volt, de fejében
csak úgy repkedtek a gondolatok.
- Te megmentettél -
jelentettem ki, mintha valami újságot mondanék.
- Nem mondod
Granger! Inkább menj innen mielőtt valami nagyobbat uszítok rád! - az üres
fenyegetés mögött semmi komolyat nem láttam.
- Nem megyek - Nem
tudtam mit akarok ezzel az egésszel de nem hagyhattam ott.
- Ne kelljen még
egyszer mondanom! - emelte fel a hangját.
- Nem - fogtam
magam és leültem mellé a földre. Ha bár nem igazán reménykedtem benne, hogy
bármit is ki tudok szedni belőle, egy próbát megért.
- Jajj Granger,
hagyjuk a bájcsevejt, nagyon nem a mi műfajunk - torkollt le - Egyébként nem
egyszer mondtam, hogy jó lenne, ha elhúznád a beled innen.
- Betegnek tűnsz -
mondtam, bár cseppet sem kapcsolódott a témához.
- És az téged mégis
mióta érdekel? Nem hinném, hogy az egészségügyi állapotom az első a fontossági
listádon.
- Le kéne menned a
gyengélkedőre - úgy csináltam mintha meg sem hallottam volna. - Hátha ott
tudnak kezdeni valamit a fejeddel... - gúnyolódtam.
- Neked meg be kéne
fognod a szád! Minek vagy itt? Biztos lenne jobb társaságod, elvégre állandóan
Potter seggében lógsz.
- Igaz barátságnak
hívják, ha esetleg nem ismernéd Draco - amit mondtam láthatóan felbosszantotta
mivel felhúzott és nekinyomott a szekrénynek.
- Granger én... -
Könyökével a nyakam nyomta és pálcát szegezett rám. Valahogy összefonódott a tekintetünk
amikor megingott. A nyomás a nyakamnál alábbhagyott és a pálca is leereszkedett.
- Még csak bántani sem tudlak - sóhajtott majd teljesen eleresztett. - Tudni
akarod mi a bajom? Hát legyen! Imperio! -
mikor kimondta a varázsigét, valami furcsát éreztem a mellkasomban, de nem
okozott fájdalmat.
- Megkapod tőlem a
legnagyobb büntetést, amit csak kaphatsz. Elmondom neked mit tervezek. Pont
neked, mikor a barátaim sem tudhatják, érted? Viszont te semmit nem tehetsz
ellene, és senkinek nem adhatod tovább. Végig kell nézned. Ez lesz a
büntetésed. - próbált a képembe nevetni, de nem ment neki.
- Tudod Granger
tisztában vagyok vele, hogy Potter figyel és gyanakszik rám. Most elmondom neked, hogy mindezt okkal
teszi. ÉN mérgeztem meg Katie Bellt és csak hogy tudd, ez még csak a kezdet.
Nekem feladatom van itt. Méghozzá egyáltalán nem könnyű. - Nem, Granger, ez
azért nagy falat lenne neked, ennyit nem kockáztatok. - Arcom biztos elárulta
kíváncsiságom, amit egy cseppet sem próbáltam elrejteni. - Látod mi ez itt? - mutatott egy magas,
rozoga szekrényre. - Ez egy volt nincs
szekrény. Meg kell javítanom. Ha ez bekövetkezett bárki bejöhet ebbe a terembe.
Bárki, tudod mit jelent ez? - arcom rémültséget tükrözött. - Pontosan -
mosolyodott el halványan. Tudod Granger
nem is vagy olyan rossz hallgatóság. És tudom, hogy a titkom biztonságban van
nálad. Hogy ne tudnám!? - idegeskedett,
és próbálta magát nyugtatni. Aztán
felpattant és akaratlanul is követtem a példáját.
Csak álltunk ott
egymással szemben. Egy csatt a hajamból előzetes jelzés nélkül csak úgy
kipattant, és a földre zuhant. Még mielőtt lehajolhattam volna, ő megelőzött,
és helyettem vette fel. Aztán olyat csinált, amit álmomban sem gondoltam volna:
felegyenesedett s egy tincsemet hátra simítva visszahelyezte a csattot az
eredeti pozíciójába. Mindezt úgy, hogy a köztünk lévő távolság nem haladta meg
a kettő centimétert. Kezét nem eresztette le, hanem végigsimított vele arcomon.
Még mielőtt ráeszmélhettem volna mire is készül, ajkai már rátapadtak
enyémre. Nem igazán mutattam
ellenállást, inkább követtem őt, amitől egyre hevesebbé vált minden, egyre
közelebb éreztem őt magamhoz. Hosszú csókot váltottunk, s mikor szétváltunk még
adott egy rövidet is. Aztán arca eltávolodott, s belenézett a szemembe.
- Persze erről sem
beszélhetsz senkinek - mondta kissé riadtan - sőt, erre még visszagondolnod is
TILOS! - Mintha nem tudta volna mi történt megrázta a fejét, majd és rohanó
léptekkel elindult a kijárat felé. Én csak álltam ott szótanul, megdermedve,
mert körülbelül addigra jutott el a tudatomig mit is csináltam.
Az Imperius működött. Tudtam mi történt az előző este, de nem tudtam
felidézni magamban. És amiket mondott... sehogy nem tudtam Harry tudtára
adni. Próbáltam elmondani neki más
szavakkal, de ahogy a Szükség Szobáját vagy Malfoyt akartam említeni, torkom megszorult
és nem kaptam levegőt. Harry nagyon megijedt, de nem tudtunk mit csinálni.
Mikor aztán le akartam írni neki, vagy a penna nem írt, vagy a pergamen égett
fel azonnal, amint leírtam mindent, de nem sikerült átadnom neki tudásom. Még a
szünet előtt el akartam vinni a Szükség Szobájához, de az nem nyílt ki nekem.
Harry ezektől a próbálkozásaimtól megijedt és nem tudta hova tenni őket. Végül
megállapította magában, hogy az egyetértésemet próbálom kifejezni az
elméletéről ,amit Malfoyról alkotott, de mikor kiejtettem volna az
"Igen" szót a számat "Nem " hagyta el és mikor bólogattam
volna abból pedig heves fejrázás lett. Így aztán Harry tudatlanul és
tanácstalanul indult el a roxmorts-i állomás felé.
De még ott volt az a másik dolog is... amire tilos volt emlékeznem de
ott volt a fejemben. Hermione Granger, hogy lehettél ekkora idióta! Mit volt mit tenni, ezzel együtt kell éljek.
Elvégre nem nagy dolog, csak egy csók volt. És ő csókolt meg engem! -
győzködtem magam, de semmi haszna nem volt. Onnantól kezdve a némaság sötét
burkában rejtőztem el. Még jó, hogy éppen kezdődött a karácsonyi szünet,
legalább egy pillanatra kiszakadhattam innen, és tudtam, hogy mire visszajövök,
már jelentéktelen semmiség lesz az egész. Én nem mondom senkinek - nem is
tudnám -, és egy sárkánytojást rá, hogy ő sem.
Mikor elindultunk a Roxmortsban álló vonat felé, volt olyan szerencsém,
hogy még össze is futottam vele. Persze
teljesen átnéztünk a másikon, mintha semmi nem történt volna. Ő Pansy Parkinson
és a hűséges Crak-Monstro páros oldalán botorkált - mert amit csinált járásnak
nem volt nevezhető - én pedig Ginnyvel szálltam fel a vonatra. A fülke, amiben
ő ült fényévekre volt attól a fülkétől ahová mi telepedtünk le. Tény, hogy az
utat szívesebben töltöttem volna Harryvel, mint olyan a lányokkal, akik a
szerelmi bájitalok megbízhatóságát taglalták. De nem volt mit tenni, üres hely
nemigen volt, arra pedig még egy háromszárnyú hipogriff sem tudna rávenni, hogy
Ronald közelébe menjek. Jajj Ron, te is!
Ha nem lenne az a... az a lány! - fortyogtam magamban. Mondjuk a tegnapi dolog
után egy szavam nem lehetett. Ha ezt bárki megtudja, elevenen meg leszek
nyúzva. Sajnos joggal.
Még otthon is borzalmas
lelkifurdolás gyötört, ami az egész ünnepi hangulatomat beárnyékolta. Karácsony előtt két nappal elküldtem Harry,
Ginny, - és anyuék nagy unszolására - Ron ajándékát az Odúba. Csomagoltam még mellé
egy-egy Bagoly Berti-féle Minden Ízű Drazsét az ikreknek és küldtem egy
üdvözlőlapot Mr. és Mrs. Weasley-nek.
A szüleim előtt nem egyszerű titkolózni, és nem könnyítettem meg a magam
dolgát azzal, hogy mihelyst hazaértünk én felvonultam kis mágiamentes szobámba,
levágódtam az ágyamra, és csak néztem ki a fejemből. Jól meg is dorgáltak, hogy
fél év után nem is igénylem a társaságukat. Ezért - hogy elkerüljem a
félreértéseket, és hogy ne bántsam meg őket viselkedésemmel - elmeséltem nekik a
Ron-dolgot töviről-hegyire. Persze a Malfoyt nem említettem, mert eddig csak
rosszat hallottak róla tőlem, és nem igazán vette volna jól ki magát. Mellesleg én sem voltam éppen jó véleménnyel
róla.
Szentestére már egy kicsit feloldódtam és igyekeztem ott segíteni ahol
tudtam. Apa meggyőzte anyát, hogy a szokásos évi fogadásunk helyet ünnepeljünk
csak szűk családi körben, aminek akkor igazán örültem. Mugli hagyományok
szerint alakítottuk a Karácsonyt, amin nem is akartam változtatni. Az én
ajándékom a szüleimnek többnyire a mágusvilághoz kapcsolódott, hogy egy kis
betekintést nyerjenek abba, hogy milyen is az életem, amikor nem velük vagyok,
tőlük pedig olyat kaptam, ami emlékeztetett a származásomra, arra hogy ki is
vagyok valójában. És ez így volt jól.
Az otthon töltött napok szélsebesen elrepültek. Többnyire a családommal
voltam és igyekeztem bepótolni a kimaradt időt. Mikor egyedül voltam azon gondolkoztam
hogy adhatnám Harry tudtára mindezt amit megtudtam, de sajnos Szilveszterig nem
sikerült kitalálnom semmi értelmeset vagy használhatót.
Az év utolsó napján - mint már évek óta - megrendezésre került a
Fogorvosok Nemzeti Fogadása, ami abban a szakmában a legnívósabb esemény volt
az évben. Minden valamire való fogorvos összegyűlt a londoni Ledbury étteremben,
és együtt várták meg az újév eljövetelét, miközben ettek, beszélgettek, és
mindenféle tudományos tényekkel tömték egymás fejét. Mindig nehezen hagytak
itthon, de most már legalább nem passzoltak le valamelyik családtagomhoz, hanem
maradhattam otthon egyedül. Bár jelen körülmények között nem igazán volt
célravezető, hiszen Voldemort valahol ott mászkált kint, és ki tudja mi járt a
fejében, de végül hosszas vita után sikerült meggyőznöm őket. Nekem sem volt
ínyemre egyedül tölteni ezt az estét, de mint már a ranglétrán elég magasan
elhelyezkedő orvosoknak kötelességük volt megjelenni, és semmiképpen nem
akartam, hogy itthon ücsörögjenek velem. Felajánlották, hogy magukkal visznek,
de beülni egy rakat idegen közé és sületlenségeket hallgatni... inkább az
otthon maradás mellett döntöttem.
Nem sokkal miután elmentek kopogtattak a bejárati ajtón. Miután a pizsamámra rávettem egy köntöst és
odaevickéltem a bejárait ajtóhoz, teljesen ledermedtem, mintha sóbálvány-átkot
szórtak volna rám. Draco Malfoy állt ott húsvér valójában.
Draco
Azóta az este óta nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Hogy is tudtam
volna? Voltam olyan idióta, hogy családom nevét bemocskoltam egy olyan lánnyal
aki... nem is tudtam mit mondani rá, de az biztos, hogy ha ez kiderült volna,
akkor vele együtt engem is Azkabanba küldtek volna. Vagy a bitófára. Ráadásul
beavattam a tervembe. Nem tudtam biztosan mennyire erős az átkom, csak
reménykedni mertem. Sajnos ez ebben a helyzetben nem igazán volt célravezető.
És a csók... ez csak pillanatnyi
gyengeség volt... - nyugtattam magam. Sajnos pont Grangerrel... az eszem
megáll! Mindig is vonzott egy kissé, valószínűleg azért mert tiltott gyümölcs
volt. Valahogy le kellett vezetnem azt a felgyülemlett feszültséget. Amúgy is
véletlen volt. Nem tarthatok több vasat
a tűzben, nekem a feladatomra kell koncentrálnom. Ráadásul Granger előbb-utóbb kitalál
valamit hogyan bújhat ki az Imperio alól és kitálal a Potter-bandának... Akkor
bizony mindennek vége. Tudtam, mit kéne
tennem.
Amint otthon voltam hatalmasabb félelem kerekedett felül rajtam, mint
eddig. Az, hogy a házunk tele volt halálfalókkal egyáltalán nem nyugtatott meg.
De már egy voltam közülük. Ez elől nem lehetett menekülni bárhogy is akartam
volna...
Bellatrix kérkedése hogy napi
három gyilkosság alá az Azkaban óta nem került, na és persze a Nagyúr... Még az
ünnepek kezdete előtt sor került egy nagyobb ülésre, ahol szinte mindenki
megjelent. Anyán láttam, hogy kezd elgyengülni, hogy nem bírja a strapát. Az,
hogy apát elkapták, nagyon megviselte, főleg mivel háziasszonya lett egy
gyilkosokkal teli bandának, és még jó képet is kellett hozzá vágnia. Sokszor
mondta, hogy legszívesebben maga mögött hagyna mindent, de apát és Bellatrixot
nem merte itt hagyni, ebben a közegben. A gyűlésen szó volt minden féle
gyilkosságról, merényletek kivitelezéséről, és egy hosszabb monológ is szólt
Potterről, hogy miként lehetne a leghamarabb eltávolítani a föld színéről.
Mindez Karácsony előtt. Ez apám nagy öröksége számomra. Kilépni persze nem
lehetett, az egyenlő lett volna az azonnali halállal, és ha konkrét célom még
nem is volt az életemmel, azt bizton tudtam, hogy meghalni nem akarok.
Miután a nép nagyja eltávozott, a Nagyúr magához intett, majd bevezetett
egy kisebb szobába, ami a jövő-menő 'barátaink' vendégszobájaként funkcionált.
Anya nem hagyta, hogy egyedül legyek vele, és persze Bellatrix néni is
besomfordált valahogy.
- Nos halad a küldetésed Draco? Ugye, nem fogsz csalódást okozni nekem,
mint ahogy apád tette? - sziszegett Ő. Én még csak a szemébe se tudtam nézni.
- Nem, semmiképpen. Találtam egy elromlott volt-nincs szekrényt, aminek
a testvérpárja a Borgin és Burke-ben van elhelyezve. Mr. Borginnal egyezséget
kötöttünk hogy a szekrény ott marad minden körülmények között, én pedig év
eleje óta javítgatom a másikat. Már elég jól halad de... - hangom mint valami
kisegérnek, vacogó nyárfalevélhez hasonló volt.
- Ez mind szép és jó, de hogyan fogod kivitelezni a mi kis tervünket? -
mondotta már-már ingerülten.
- Én... már tettem egy
próbálkozást, de sajnálatos módon nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem - egyre
halkabban beszéltem, szinte már nem is volt hallható.
- Remélem, nem fogsz újra bakot lőni, ki tudja, lehet nem a jó embert
jelöltem ki a feladatra - Erre a mondatra mind anya mind Bellatrix felkapták a
fejüket.
- Nagyuram, ez már így is siker. Ő mindent meg tesz, amit tud, eddig is
ért el kisebb sikereket - Kelt a védelmemre nagynéném.
- Tudja Nagyúr, hogy Draco sosem szegülne ellen semmilyen parancsnak -
szállt be anya is.
- Igen, de mint tudjuk, sürget az idő!
- Ő igazán...
Ennek a vitának sosem tudtam meg a végkifejletét. Piton és féregfark épp
akkor kopogtattak majd be is léptek a helyiségbe. Anyám felküldetett a szobámba
és ők folytatták ott, ahol abbahagyták. Én amint felértem, és végre minden
ember elől elzárkózhattam, bebújtam a menedéket nyújtó ágyamba, és olyan
keserves zokogásba kezdtem, mint valami kislány. Tudtam, hogy meg kell tennem,
de nem vagyok képes rá. És az a lány... Katie Bell nem ártott senkinek, ő nem
érdemelte volna ezt. Én pedig mégis tönkretettem őt. Ki tudja, felépül e
valaha? Az ő élete is a lelkemen szárad. Legszívesebben kifutottam volna a
világból. Tudtam, hogy elégedetlen velem, ami azt jelentette, hogy még jobban
bele kellett húznom.
A következő egy hét nyugalomban telt el. Leszámítva hogy néhányan a
bandából Bellatrix vezetésével valami akciót intéztek el karácsony másnapján.
Ebbe nem avattak be, de nem is bántam. Azonban még mindig aggasztott a
Granger-ügy. Valahogy pontot kellett tenni a végére még mielőtt eljár a szája.
Történetesen tudtam, hogy nem tölti Weasley-ékkel a karácsonyt, így tudtam azt
is, hogy leghamarabb akkor beszélne erről mikor már visszamentünk... ha nem
sikerült neki még mielőtt elmentünk...
Gyorsan kerestem egy pennát és egy üres pergament, majd elkezdtem írni
neki egy levelet, hogy tegyen úgy mintha nem történt volna semmi, és felejtse
el. Normális vagyok?! Levélben fenyegetőzök egy sárvérűnek, aki az ellenség
oldalán áll? És mi van akkor, ha elkapják a baglyom a minisztérium emberei és minden
kiderül? Bármi is történt azon az estén ebben a világban ez sokkal többet
jelent mint nekem vagy neki. Így a már teljesen kész, megcímzett levelet
bevágtam a fiókomba és úgy gondoltam hagyom az egészet, majd a kastélyban
félrehívom egy percre, és kész.
A napok csak úgy teltek, közeledett a szünet vége, ami egyrészről
örömmel töltött el, hogy kiszabadulhatok ebből a közegből, de feszültséget is
okozott a rám váró feladat miatt. Egyik
nap anyám még a szokásnál is gondterheltebb arccal indult meg felém.
- Draco, beszélnünk kell - azzal bejhúzott egy félreeső sarokba, hogy
még a közelben szórakozó Féregfark se tudja meg miről van szó. - Mivel tudod
ezt magyarázni? - húzta elő zsebéből a Grangernek címzett borítékot. - Mi
dolgod van neked ezzel a lánnyal? - kiabált suttogva.
- A levelet is elolvastad? - válaszoltam kérdéssel.
- Természetesen. Ez nem játék fiam. Ha ez kitudódik, akkor még nagyobb
bajba sodrod az egész családot! Mégis mióta tart a kis románcod ezzel a kis
sárvérűvel? - háborgott.
- Ez nem románc, csupán egy baleset volt. És dolgozom az ügyön, nem fog
kitudódni, esküszöm neked anyám. - Arról
hogy eljárt a szám inkább mélyen hallgattam.
- Ajánlom is. Ilyennel szórakozni... Ráadásul tudod miféle. Tudod, hogy
Harry Potter hűséges társainak egyike. Kell ez neked fiam? Kell még egy gond a
nyakunkba? Ne csinálj ostobaságokat! - rótt meg.
- Elintézem - bólintottam komoran - mire visszamegyek, ez már nem lesz
téma.
- Tudod hol tartjuk a sárvérűek aktáit... - anya mélyen a szemembe
nézett mire bólintottam. Erősen magához húzott és átölelt.
Az emlegetett akták apám dolgozószobájában voltak elrejtve, mivel a
minisztérium még nem a mi oldalunkon harcolt, de biztos voltam benne, hogy ez
még változni fog. Ezek a dokumentumok feltérképezték minden sárvérű életét, a
születésének percétől kezdve az adott napig. Gyorsan kikerestem Grangert, és
meglestem hogy hol lakik. Naná, hogy egy
muglikkal teli környéken, ki gondolta volna... Választásom azonban nem
volt. Anya felajánlotta, hogy elhopponál
velem oda, hogy minden egyszerűbb legyen. Nehézkesen, de belementem.
Hermione Granger London külvárosában lakott egy szépen kiépített
negyedben, de ez nem változtatott a tényen, hogy az itt élő emberek szánalmas,
varázstalan lények voltak. Anya elborzadva nézett körül az utcán, ahová
érkeztünk. Sok fiatal mászkált arra és olyan viselkedést tanúsítottak, amit az
anyám mindig is lenézett. Röhögtek, és hangosan beszélgettek mindenféléről. Nem
mintha az addigi Roxfortos éveim alatt én mást csináltam volna, de ezt soha nem
vallottam volna be neki.
- Tíz óra van, éjfél után visszajövök érted. Addig bemegyek az apádhoz.
A többiek azt fogják hinni, hogy velem vagy.
- És neki mit fogsz mondani? - kérdeztem szinte félve.
- Hogy otthon maradtál. A mostani hülyeségedet nem mondom el neki, nem
kell, hogy ezen is rágja magát, szidja a világot, na és persze téged. Van neki
elég baja azok között a lélekszippantó szörnyetegek között így is. Ugyanitt találkozzunk. Mire visszatérek, ez a
dolog legyen teljesen lezárva! Világosak az instrukcióim?
- Teljesen.
Azzal dehopponált. Otthagyva engem egy muglikkal teli utcán. Előléptem a
bokor mögül, ahová érkeztünk, és elkezdtem vizsgálni a házszámokat. Nem kellett
sokáig törnöm magam, mert szinte a ház elé hopponáltunk. Kissé szorongva
lépkedtem oda, elvégre nem tudtam mire számítsak. Mi van, ha a szülei nyitnak
ajtót, vagy esetleg ha vendégség van náluk? Komolyan nem hittem el, hogy ilyen
idióta dolgokon filozofáltam. Határozottan odatrappoltam, és kétszer
kopogtattam a bejárati ajtón.
Mikor Granger ajtót nyitott olyan meglepett pillantásokkal illetett,
mintha maga Merlin jelent volna meg előtte.
- Mit keresel itt Malfoy? Mit akarsz már megint? - kérdezte zavartan.
Pizsamát viselt, ami nem kerülte el a figyelmemet.
- Jöttem megnézni, hogy hogy nézel ki pizsamában. Szerinted? Arról
akarok beszélni ami... történt - miért van az, hogy ez a csaj olyan zavarba tud
hozni amilyenbe még nem voltam? - Bemehetnénk esetleg? - kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Ne haragudj, de a szüleim... nem igazán számítottak látogatóra -
utasított el.
- Jó akkor mit csinálsz? A bejárati ajtóban fogsz velem társalogni
pizsamában?
- Nem. Jobb lenne, ha most elmennél és elfelejtenénk ezt az egész
ostobaságot. Nyilván neked is hasonló nézeteid vannak és csak azért jöttél ide,
hogy velem is megoszd őket - hangjában komolyságot véltem felfedezni, azonban
volt benne némi bizonytalanság is.
- Nyilván... - ismételtem - Nézd, én márpedig nem fogok elmenni addig,
ameddig pontot nem teszünk ennek az ügynek a végére. Gondolom te is tisztában
vagy vele, hogy mi fog történni, ha valaki, bárki rájön erre. Bármire. Én meg is halhatok, neked pedig
örökké lelkiismeret furdallásod lesz mert nem adhattad Potter tudtára a
tervem...
- Merlin szakállára Malfoy! Miért kell ennyire túlreagálni?! Engem ne
félts, megoldok mindent. AZt az idióta csókot meg jó lenne elfelejteni! - kapta
fel a vizet.
- Majd akkor legyen ilyen nagy a szád, ha megtudtad milyen
körülményekkel jár ez... és nem fenyegetésnek szánom, de anyám tudja a
címeteket, és nekem sem néznék el, ha azt mondanám, hogy " beszélgetni
akartam valakivel aztán egy idióta csók
lett belőle". Mert te te vagy, én
pedig én. Most már hajlandó lennél
meghallgatni? - tettem fel újra a
kérdést.
- Legyen - adta meg magát, majd kinyitotta az ajtót és belépett a házba.
Már majdnem követtem volna, mikor az orrom előtt behajtotta az ajtót. - Inkább
sétáljunk. Mint mondtam a szüleim...
- Nem érdekel a hisztid Granger! Amúgy sem vágyok a koszos putritokba...
- Adj tíz percet - felelte végül
szenvtelenül.
Míg rá vártam leültem a bajárat előtti lépcsőre. Remélem nem fog
megvárakoztatni. Kellemesen csalódtam.
Tíz percen belül visszatért, immár felöltözve, bár látszott, hogy mindent csak
úgy magára kapkodott, és kusza hajával sem foglalkozott sokat. Egy szó nélkül
megindultam, majd csak azt vettem észre, hogy némán baktatunk a megvilágított
úttesten. Az idő nem volt kifejezetten hideg, de erős szél fújt. Odamentem egy
padhoz, remélve hogy követ engem. Így is történt majd szinte egyszerre ültünk
le oda.
- Szóval... mit is akarsz te nekem mondani? Ahhoz képest, hogy még
hozzám szólnod is tilos lenne...
- Pont ez az. Csupán el akartam mondani, hogy bármi is történt, nem volt
jelentősége, és jó lenne, ha minden köztünk maradna - beleértve ezt a kis
beszélgetést is.
- Szerintem is ez lenne a legjobb. Ami történt megtörtént, nem kell
rágni magunkat rajta. Viszont többet nem fordulhat elő! - szavai kemények
voltak, ahogyan ő maga is.
- Remek. Te élsz tovább a kis Potterközpontú világodban én pedig az én
világomban - erre susmogott valamit, amit még véletlen se akarta, hogy
meghalljam. - De semmiképpen nem
beszélhetsz erről! - ültem hozzá közelebb, s néztem a szemébe - Világos? - ezt inkább az Imperionak mondtam mint a
mellettem ülő csajnak.
- Mint a nap - szeme meg se rebbent úgy állta a tekintetem. - Végeztünk?
- Azt hiszem - valahogy nem akartam hogy elmenjen.
- Akkor végeztünk. - azzal felállt és szó nélkül otthagyott. Hát igen,
ezt valahogy nem így terveztem. Az óra még nem ütötte meg a tizenegyet mikor
eleredt az eső. Úgy szakadt, mintha üstből öntötték volna. Mivel semmi olyan
nem volt a birtokomban, ami biztonságot adott volna az eső elől, és varázsolni
se varázsolhattam, visszaballagtam a Granger-házhoz és leültem a lépcsőre.
Nem sokkal később az ajtó kinyílott és Granger nézett le rám.
- Gyere be mielőtt szétázol! - ajánlotta fel.
- Úgy tudtam a szüleid nem fogadnak vendégeket...
- Nincsenek itthon - jelentette be.
- Ó, szóval a nagy Hermione Granger hazudott. Igazán nem griffendéleshez
méltó viselkedés...
- Akkor ázzál tovább, nekem teljesen mindegy - tette karba kezét
sértődötten.
- Jó nem kell játszani a sértődöttet. - tápászkodtam fel.
A ház belülről pont olyan volt, mint ahogyan egy mugli házat
elképzeltem. Tele furcsa berendezési tárgyakkal, amiknek fogalmam sem volt a
működésükről. A helyiség ahová
bevezetett engem talán a nappali volt, de ötödrésze nem volt a mi nappalinknak.
A sarokban ott állt a színes égőkkel díszített karácsonyfa, tőle nem messze egy
kandalló, azzal szemben pedig egy kényelmesnek tűnő kanapé. Granger eltűnt
valahova én pedig tovább kémleltem a házat. A kandallópárkányon lévő fényképek
meg sem moccantak, s a könyvek borítója is teljesen mágiamentes volt. Még mindig egy képet nézegettem mikor valami
puha csapódott a hátamnak. A tárgy egy törölköző volt.
- Nahát, a vendégszereteted egyszerűen kifogástalan - gúnyolódtam, miközben
felvettem a törölközőt. Pedig igazán szükségem volt rá, hiszen a fejem búbjától
a kislábujjam hegyéig mindenhol csurom víz voltam.
- Most arra vársz, hogy forró csokival kínálgassalak, vagy mi? - vonta
fel a szemöldökét.
- Isten ments! Az kell még nekem,
hogy megmérgezz! - bár ez a mondat csak úgy kijött belőlem, mégis egy tervem
alapját adta. Mérgezés... nem is annyira rossz ötlet. Erre majd visszatérek egy
nyugodtabb pillanatomban.
- Jó. De magamnak attól még hozhatok - majd hátat fordított és újra
eltűnt.
Én nagy kényelmemben letelepedtem a kanapéra, és a tüzet kezdtem
fixírozni. Nem sokkal később Granger belépett az ígértekkel ellentétben két
bögrével kezében. Kezdeményezhettem volna szócsatát, de inkább elfogadtam a
felkínált bögrét, prüszköltem valami "köszönöm" félét és
belekortyoltam az italba. Már az első korty teljesen felmelegített, és nehéz
volt leállni vele. Nem kellett sokat
várni rá, hogy Granger letelepedjen mellém. És akkor ott ültünk némán. Teljesen
némán.
- Azért valld be hogy élvezted! - szólaltam meg váratlanul.
- Mármint... micsodát? - igen, sikerült zavarba hoznom teljes mértékben.
- Azt a kis csókot - tettem le az italom - Hiszen látszott rajtad.
- Tájékoztatnálak, hogy te csókoltál meg, te tuskó! - háborodott fel a
lány, s tette le bögréjét az enyém mellé. - ÉS AZ IMPERIO ALATT ÁLLOK! HOGY
ELLENKEZHETTEM VOLNA?!
- Tudom én. De amikor oda jutottunk az eszembe se jutott az átok csak
utána.És újra megtenném, ahogyan te is - Pontosan a várt hatást értem el: szeme
elkerekedett, és megszólalni sem tudott. Nem tudom miért, de Granger valamiért
hatással volt rám. Lenyugtatott, és sikerült végre másra is koncentrálnom.
- Miket beszélsz itt össze-vissza? - arca vörösbe váltott. - Még hogy hagynám. hogy újra...
- Arra Harmione - a keresztnév kimondása remegéssel töltötte el - hogy
pont azért gyűlöljük egymást annyira mert ha máshogy lenne a tökéletes világunk
összeomlana. Nincs igazam?
- Nincs - nyögdöste. - Nem is értem miről beszélsz.
- Pedig valami iszonyat nagy észlénynek tartanak, nem gondoltam, hogy ez
gondot okoz.
Nem volt mit tenni, élveztem ezt az egész helyzetet, s igyekeztem
kiélvezni míg még lehet. Az óra éjfélt ütött, elkezdődött az utcákon ünneplő embertömeg
üvöltözése, s hozzá valamiféle durranások is társultak. Lejárt az időm. Még egy
utolsó csók...
- Mennem kell. Amit eddig mondtam fenntartom. Ég veled Granger. - oda hajoltam és már csak a hecc kedvéért is
apró csókot leheltem a szájára, amibe ismét beleremegett, pont úgy mint első
alkalommal.
Gyorsan pattantam fel, s a lány ugyanígy tett. Zavart volt és látszott
rajta hogy nem igazán tudja hová rakni a történteket, de azért elém sietett, és
kinyitotta az ajtót. Egy óvatlan pillanatában, mikor nem figyelt, akkor jött el
az én időm. Meg kellett tennem.
- Exmemoriam! -
suttogtam. Pár pillanattal később pedig már
a szemben lévő bokor árnyékában álltam. Tudtam, hogy nem lehet varázsolnom, de
inkább így végződjön, mint máshogy. Egyébként is, el fogják nézni nekem, pláne
mivel anyám pálcáját használtam. Na igen, a pálcacsere egy brilliáns ötlet
volt. Megnyugvást jelentett az is, hogy ő pár percen belül megjelent, s ha még
el is kapnának, simán magára tudná vállalni az egészet. És meg is tenné, ahogy
ismerem.
- Elintézted? - tudakolta.
- Igen - nem is hagyta, hogy bármi mást is mondjak, csupán karon
ragadott, s a következő percben már a kúriánk előtti vaskapunál álltunk.
- Menj lefeküdni! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Így
megindultam előtte egyenesen a kövekkel kirakott úton. Ő mögöttem sétált pár
méterrel. Gyanús volt ez a viselkedés, azonban mielőtt megfordulhattam volna,
már tudtam mire készül.
- Exmemoriam!
Ezt az aprócska kis titkot a sírjáig vitte Narcissa Malfoy.
Nos, remélem tetszett ez az apróság! Legközelebb: Csillagainkban a hiba jelenség
Addig is minden jót!
/Rosie Brown/
Nagyon ügyes vagy!:)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, és azt is hogy elolvastad! :)
TörlésImádtam és nagyon örültem a témának is mivel magam is nagy Harry Potter rajongó vagyok, ráadásul a Draco és Hermione vonalak is nagy kedvencem! :D Siess a kövi témával mert nagyon kíváncsivá tettét *.* ;)
VálaszTörlésKöszönöm, és igyekszem ahogy tudok!! :)
VálaszTörlésAnnyira örülök, hogy még mindig írsz, ne hagyd abba! A te blogod volt anno az első, amit olvastam, és körülbelül minden blogot ahhoz hasonlítok(beleértve az enyémet is)! Tehetséges vagy, fantáziadús, szeretem a történeteidet! Sok sikert!:)
VálaszTörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat, neked is nagyon sok sikert a blogodhoz! :)
VálaszTörlés