Vihar (Potter fanfic)

Hermione

Lumpsluck karácsonyi partija körülbelül menekülésből állt. McLaggent elhívni marhaság volt a javából. Állandóan a kviddicsről, vagy magáról beszélt, de a legtöbbször azt taglalta, hogy ő hogyan kviddicsezik.

- És aztán, mielőtt még elért volna a labda, dobtam egy szaltót a seprűn, majd a jobb lábammal térítettem el! A mágiaügyi miniszter azt mondta, sosem látott még ehhez fogható védést. Nem is értik, hogy Ron Weasley hogyan győzhetett le engem.  Említettem már, hogy a miniszterrel járunk vadászni, mikor...

- Minimum hatszor - feleltem egy sóhaj kíséretében. Hiába vártam volna meg, hogy befejezze, már így is többször hallottam, amit mondani akart, mint szerettem volna.

A következő pillanatban Cormack felnézett a plafon felé, majd huncut vigyorral rám. Mire felkaptam a fejem, már tudtam miért: a fejünk felett elkezdett nőni a fagyöngy, s partnerem arca egyre közelebb, és közelebb került az enyémhez. Próbáltam valami kibúvót keresni, vagy egy ismerőst - például Harryt -, aki megment, de abban a pillanatban kilátástalannak tűnt minden.

- Ne haragudj, nekem el kell mennem... a mosdóba - mondtam zavartan, majd szinte futni kezdtem a tömegben.

– Hermione! Hermione! - hallottam a nevem, s megpördültem a tengelyem körül.

– Harry! Hála istennek, hogy megvagy! Szia, Luna!

– Veled meg mi történt? – kérdezte Harry, nyilván észrevette, hogy távol állok a nyugodt állapottól.

– Épp most szöktem meg... szóval, idáig Cormackel voltam.A fagyöngy alatt –  magyaráztam, hogy megértse mi is a bajom.

– Te akartad, megérdemled – foglalta össze a véleményét Harry.

– Vele tudtam a legjobban bosszantani Ront – érveltem – Előtte Zacharias Smith-t fontolgattam, de mindent számba véve úgy gondoltam...

– Fontolgattad Zacharias Smith-t? – be se tudtam fejezni mire Harry már elborzadva nézett rám.

– Igen, és most már kezdem bánni, hogy nem mellette döntöttem. Gróp finom úriember

ehhez a McLaggenhez képest. Gyertek, menjünk át oda, úgyis látjuk, ha jön, olyan magas... - forgattam a szemem.

Átvágtunk a termen, szereztünk egy-egy kupa mézsört, s végül Treawney professzor mellett kötöttünk ki. Pont ez a nő hiányzott most nekem...  Szerencsére Luna sikeresen elbeszélgetett vele. Harry hozzám fordult és felhozta a Ron-kviddics kombinációt, amiből már kezdett lassan elegem lenni. Tudtam, hogy Harry nem hülye, de nem hittem volna, hogy rájön a kis csalásomra. Hát ma már jó párszor meggondolnám megéri-e Ronért. Nem, a leghatározottabban is nem!

Miközben magamat győzködtem Cormacket láttam meg a szemem sarkából, ami azonnali menekülésre sarkallott. Pár percig bolyongtam ott az idegenek között, csodáltam a díszítést, s megkóstoltam egy sütőtökös desszertkülönlegességet is, de McLaggen megtalált.

- Szóval erre jártál szépségem - ujjával végigsimított államon, amitől a hideg is kirázott. - Elég rosszkor fogott el az inger, ha érted mire gondolok - mosolygott csábosan... vagyis inkább igyekezett úgy mosolyogni.

Gyorsan körülnéztem a teremben, de barátomat ismét nem láttam sehol. - Én... nekem meg kell keresnem Harryt. Megígértem neki hogy viszek neki ebből a tökös sütiből - azzal lekaptam egy süteményt az éppen arra kínálgató pincér tálcájáról, majd ismét elvegyültem a tömegben. Harryt azonban kereshettem. Már két kör után meguntam, bekaptam a sütit és arra gondoltam feladom. Akkor meghallottam a közelben beszélgető Lumpsluckot, aki éppen Draco Malfoyról társalkodott egyik vendégével.

- Nem kifejezetten buta gyerek, csak egyszerűen nem láttam benne semmi különlegeset, semmi csodálni valót. Tudod drága barátom, én mindig az olyan embereket keresem, akikben van valami különleges.

- Tudom én Horatius, de gondolom a kívülállók nehezen fogadják el hogy nem mindenki kerülhet be a legbelsőbb körbe. És Lucius Malfoy fia - már ha csak az apját nézzük - nehezen fogadja el ezeket a dolgokat.

- Persze, persze, de attól még nem kellett volna beszöknie! Ha megemlíti, én szívesen meghívom, egy emberrel több vagy kevesebb ugyan semmit nem tesz! - magyarázkodott a professzor.

- Egyébként hová lett? Elment végül? - kérdezte az idegen.

- Á, Perselus kikísérte, gondolom elbeszélget vele. - Nekem sem kellett többet hallanom, tudtam hol van Harry. Sosem hagyna ki egy Malfoy-Piton beszélgetést.

Nem sokat töprengtem, én is a kijárat felé vettem az irányt. A hosszú folyosó teljesen néptelen volt, csak távoli léptek zaját hallottam meg. Követtem a zaj forrását, remélve, hogy Harrybe botlok bele.  Két hosszú folyosón át settenkedtem, mire az előttem haladó alak megállt. Kikukucskáltam a két folyosó kereszteződésénél lévő saroktól, de a remélt barna helyett egy szőke fejtetőt pillantottam meg. Draco egy nagy és üres fallal szemben állt, látszólag semmit nem csinált. Aztán pár pillanattal később egy ajtó kezdett feltűnni a falon. Hát persze! A szükség szobája! Malfoy belépett, és én gondolkodás nélkül követtem.

A szoba jelenleg egy mindeneshez hasonló raktárhelyiség formáját vette fel. Magas könyvkupacok, seprűhegyek, teli szekrények és minden más, teljesen használhatatlannak kinéző dolgok kupaca. Hallottam erről a helyről... először tényleg raktárhelyiség volt, majd az emberek ide rejtették el dolgaikat,  ha azt akarták senki ne lelje meg.  Tovább követtem alanyomat, aki megindult a felhalmozott tárgyak közötti szűk útvonalon. Ment, egyre gyorsabban haladt, míg végül el nem ért egy ütött-kopott szekrényhez.  Meghúzódtam egy asztal árnyékában és figyeltem mit csinál.  Körülnézett, majd kiszúrt magának valamit, majd elindult érte. Egy apró könyvecskével tért vissza. Kinyitotta a szekrényt, és... CSATT! A jobb könyököm közelében fekvő képkeret eldőlt. Biztos megütöttem a nagy leselkedésben! Malfoy azonnal kiszúrta.

- Ki van itt? - úgy fordult meg, hogy pálcája már a kezében volt s támadáshoz készen állt. Így szemtől-szembe elég védtelennek tűnt. Riadt volt és fáradt, amit a szemei alatt húzódó karikák is megerősítettek. - Nem ismétlem meg! Ki van ott? Gyere elő! - abban a percben nem tudom mi vezérelt, de előléptem rejtekemből.

- Én - sóhajtottam.

- Granger?  Mit keresel itt? Mit láttál? Követtél te mocsok kis sárvérű? - hangjában éreztem a félelmet.

- Igen, követtelek. Mit művelsz éjnek évadján itt ahol semmi keresnivalód? Prefektus lévén szólnom kellene...

- Hagyjuk a prefektusi dumát, Granger. Ha elfelejtetted volna, nekem is van jelvényem, és én hamarabb odaérek Pitonhoz, mint te McGalagonyhoz. Ezt te is tudod... - szavaiban sajnos ott volt az igazság, de mindenképpen meg akartam tudni mit tervez.

- Nagyon jót beszélgettünk, de jó lenne ha most már eltakarodnál innen.

- Ha neked van "jogod" itt lenni, akkor nekem is. Nem küldhetsz el. - felkapta a fejét, minta áramütésként érte volna amit mondok.

- Mit merészelsz? Azt hiszed hogy majd a társaságodban fogok...

- Mit fogsz? -  csüngtem a szavain hátha elejt valami információt. Lehet végig Harrynek volt igaza Malfoyjal kapcsolatban?

- Semmit... - halkult le.

- Draco, te szenvedsz. - jelentettem ki.

- Ne próbáld megmagyarázni mit érzek! Nem ismersz engem!

Amint kiejtette e szavakat a kezében lévő könyv önálló életre kelt. Lapjai önmaguktól kiváltak, azután felvettek a levegőben egy lebegőhöz hasonló állást. A lapok oldala égésnek indult, de csak olyan kettő centiméter hosszan. Ezek után támadásnak indultak. Egyszerre három égő papírlappal néztem szembe. Kettőt sikerült hárítanom, de a harmadik égést okozott a bal csuklómon. Egyre több papír indult el felém mire én futásnak eredtem. A lapok csak úgy repültek utánam, amitől éreztem a tűzből áradó meleget a bőrömön. Tettem egy kört, de ismét Malfoy előtt kötöttem ki, aki erősen gondolkozott valamin. Végül zsákutcába kerültem s vártam, hogy nekem essenek a lángcsóvától izzó papírlapok. Segítséget akkor sem kértem volna, ha elevenen égetnek el, de nem is volt rá szükség.

- Duro! - hallottam a varázsigét, amitől az előttem táncoló papírokból hirtelen vaslemezek lettek s már lángmentesen estek le a lábam elé.

- Köszönöm. - annyira meglepődtem, hogy szinte beszélni is elfelejtettem.

- Hagyjuk.  - hallottam Dracot, aki lerogyott mellém a földre, s térdeit a melléhez húzva ült be. Arca kifejezéstelen volt, de fejében csak úgy repkedtek a gondolatok.

- Te megmentettél - jelentettem ki, mintha valami újságot mondanék.

- Nem mondod Granger! Inkább menj innen mielőtt valami nagyobbat uszítok rád! - az üres fenyegetés mögött semmi komolyat nem láttam.

- Nem megyek - Nem tudtam mit akarok ezzel az egésszel de nem hagyhattam ott.

- Ne kelljen még egyszer mondanom! - emelte fel a hangját.

- Nem - fogtam magam és leültem mellé a földre. Ha bár nem igazán reménykedtem benne, hogy bármit is ki tudok szedni belőle, egy próbát megért.

- Jajj Granger, hagyjuk a bájcsevejt, nagyon nem a mi műfajunk - torkollt le - Egyébként nem egyszer mondtam, hogy jó lenne, ha elhúznád a beled innen.

- Betegnek tűnsz - mondtam, bár cseppet sem kapcsolódott a témához. 

- És az téged mégis mióta érdekel? Nem hinném, hogy az egészségügyi állapotom az első a fontossági listádon.

- Le kéne menned a gyengélkedőre - úgy csináltam mintha meg sem hallottam volna. - Hátha ott tudnak kezdeni valamit a fejeddel... - gúnyolódtam.

- Neked meg be kéne fognod a szád! Minek vagy itt? Biztos lenne jobb társaságod, elvégre állandóan Potter seggében lógsz.

- Igaz barátságnak hívják, ha esetleg nem ismernéd Draco - amit mondtam láthatóan felbosszantotta mivel felhúzott és nekinyomott a szekrénynek.

- Granger én... - Könyökével a nyakam nyomta és pálcát szegezett rám. Valahogy összefonódott a tekintetünk amikor megingott. A nyomás a nyakamnál alábbhagyott és a pálca is leereszkedett. - Még csak bántani sem tudlak - sóhajtott majd teljesen eleresztett. - Tudni akarod mi a bajom? Hát legyen! Imperio! - mikor kimondta a varázsigét, valami furcsát éreztem a mellkasomban, de nem okozott fájdalmat.

- Megkapod tőlem a legnagyobb büntetést, amit csak kaphatsz. Elmondom neked mit tervezek. Pont neked, mikor a barátaim sem tudhatják, érted? Viszont te semmit nem tehetsz ellene, és senkinek nem adhatod tovább. Végig kell nézned. Ez lesz a büntetésed. - próbált a képembe nevetni, de nem ment neki.

- Tudod Granger tisztában vagyok vele, hogy Potter figyel és gyanakszik rám.  Most elmondom neked, hogy mindezt okkal teszi. ÉN mérgeztem meg Katie Bellt és csak hogy tudd, ez még csak a kezdet. Nekem feladatom van itt. Méghozzá egyáltalán nem könnyű. - Nem, Granger, ez azért nagy falat lenne neked, ennyit nem kockáztatok. - Arcom biztos elárulta kíváncsiságom, amit egy cseppet sem próbáltam elrejteni.  - Látod mi ez itt? - mutatott egy magas, rozoga szekrényre. -  Ez egy volt nincs szekrény. Meg kell javítanom. Ha ez bekövetkezett bárki bejöhet ebbe a terembe. Bárki, tudod mit jelent ez? - arcom rémültséget tükrözött. - Pontosan - mosolyodott el halványan.  Tudod Granger nem is vagy olyan rossz hallgatóság. És tudom, hogy a titkom biztonságban van nálad.  Hogy ne tudnám!? - idegeskedett, és próbálta magát nyugtatni.  Aztán felpattant és akaratlanul is követtem a példáját.

Csak álltunk ott egymással szemben. Egy csatt a hajamból előzetes jelzés nélkül csak úgy kipattant, és a földre zuhant. Még mielőtt lehajolhattam volna, ő megelőzött, és helyettem vette fel. Aztán olyat csinált, amit álmomban sem gondoltam volna: felegyenesedett s egy tincsemet hátra simítva visszahelyezte a csattot az eredeti pozíciójába. Mindezt úgy, hogy a köztünk lévő távolság nem haladta meg a kettő centimétert. Kezét nem eresztette le, hanem végigsimított vele arcomon. Még mielőtt ráeszmélhettem volna mire is készül, ajkai már rátapadtak enyémre.  Nem igazán mutattam ellenállást, inkább követtem őt, amitől egyre hevesebbé vált minden, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Hosszú csókot váltottunk, s mikor szétváltunk még adott egy rövidet is. Aztán arca eltávolodott, s belenézett a szemembe.

- Persze erről sem beszélhetsz senkinek - mondta kissé riadtan - sőt, erre még visszagondolnod is TILOS! - Mintha nem tudta volna mi történt megrázta a fejét, majd és rohanó léptekkel elindult a kijárat felé. Én csak álltam ott szótanul, megdermedve, mert körülbelül addigra jutott el a tudatomig mit is csináltam.

Az Imperius működött. Tudtam mi történt az előző este, de nem tudtam felidézni magamban. És amiket mondott... sehogy nem tudtam Harry tudtára adni.  Próbáltam elmondani neki más szavakkal, de ahogy a Szükség Szobáját vagy Malfoyt akartam említeni, torkom megszorult és nem kaptam levegőt. Harry nagyon megijedt, de nem tudtunk mit csinálni. Mikor aztán le akartam írni neki, vagy a penna nem írt, vagy a pergamen égett fel azonnal, amint leírtam mindent, de nem sikerült átadnom neki tudásom. Még a szünet előtt el akartam vinni a Szükség Szobájához, de az nem nyílt ki nekem. Harry ezektől a próbálkozásaimtól megijedt és nem tudta hova tenni őket. Végül megállapította magában, hogy az egyetértésemet próbálom kifejezni az elméletéről ,amit Malfoyról alkotott, de mikor kiejtettem volna az "Igen" szót a számat "Nem " hagyta el és mikor bólogattam volna abból pedig heves fejrázás lett. Így aztán Harry tudatlanul és tanácstalanul indult el a roxmorts-i állomás felé.

De még ott volt az a másik dolog is... amire tilos volt emlékeznem de ott volt a fejemben. Hermione Granger, hogy lehettél ekkora idióta!  Mit volt mit tenni, ezzel együtt kell éljek. Elvégre nem nagy dolog, csak egy csók volt. És ő csókolt meg engem! - győzködtem magam, de semmi haszna nem volt. Onnantól kezdve a némaság sötét burkában rejtőztem el. Még jó, hogy éppen kezdődött a karácsonyi szünet, legalább egy pillanatra kiszakadhattam innen, és tudtam, hogy mire visszajövök, már jelentéktelen semmiség lesz az egész. Én nem mondom senkinek - nem is tudnám -, és egy sárkánytojást rá, hogy ő sem.

Mikor elindultunk a Roxmortsban álló vonat felé, volt olyan szerencsém, hogy még össze is futottam vele.  Persze teljesen átnéztünk a másikon, mintha semmi nem történt volna. Ő Pansy Parkinson és a hűséges Crak-Monstro páros oldalán botorkált - mert amit csinált járásnak nem volt nevezhető - én pedig Ginnyvel szálltam fel a vonatra. A fülke, amiben ő ült fényévekre volt attól a fülkétől ahová mi telepedtünk le. Tény, hogy az utat szívesebben töltöttem volna Harryvel, mint olyan a lányokkal, akik a szerelmi bájitalok megbízhatóságát taglalták. De nem volt mit tenni, üres hely nemigen volt, arra pedig még egy háromszárnyú hipogriff sem tudna rávenni, hogy Ronald közelébe menjek.  Jajj Ron, te is! Ha nem lenne az a... az a lány! - fortyogtam magamban. Mondjuk a tegnapi dolog után egy szavam nem lehetett. Ha ezt bárki megtudja, elevenen meg leszek nyúzva. Sajnos joggal.

 Még otthon is borzalmas lelkifurdolás gyötört, ami az egész ünnepi hangulatomat beárnyékolta.  Karácsony előtt két nappal elküldtem Harry, Ginny, - és anyuék nagy unszolására - Ron ajándékát az Odúba. Csomagoltam még mellé egy-egy Bagoly Berti-féle Minden Ízű Drazsét az ikreknek és küldtem egy üdvözlőlapot Mr. és Mrs. Weasley-nek.

A szüleim előtt nem egyszerű titkolózni, és nem könnyítettem meg a magam dolgát azzal, hogy mihelyst hazaértünk én felvonultam kis mágiamentes szobámba, levágódtam az ágyamra, és csak néztem ki a fejemből. Jól meg is dorgáltak, hogy fél év után nem is igénylem a társaságukat. Ezért - hogy elkerüljem a félreértéseket, és hogy ne bántsam meg őket viselkedésemmel - elmeséltem nekik a Ron-dolgot töviről-hegyire. Persze a Malfoyt nem említettem, mert eddig csak rosszat hallottak róla tőlem, és nem igazán vette volna jól ki magát.  Mellesleg én sem voltam éppen jó véleménnyel róla.

Szentestére már egy kicsit feloldódtam és igyekeztem ott segíteni ahol tudtam. Apa meggyőzte anyát, hogy a szokásos évi fogadásunk helyet ünnepeljünk csak szűk családi körben, aminek akkor igazán örültem. Mugli hagyományok szerint alakítottuk a Karácsonyt, amin nem is akartam változtatni. Az én ajándékom a szüleimnek többnyire a mágusvilághoz kapcsolódott, hogy egy kis betekintést nyerjenek abba, hogy milyen is az életem, amikor nem velük vagyok, tőlük pedig olyat kaptam, ami emlékeztetett a származásomra, arra hogy ki is vagyok valójában. És ez így volt jól.

Az otthon töltött napok szélsebesen elrepültek. Többnyire a családommal voltam és igyekeztem bepótolni a kimaradt időt. Mikor egyedül voltam azon gondolkoztam hogy adhatnám Harry tudtára mindezt amit megtudtam, de sajnos Szilveszterig nem sikerült kitalálnom semmi értelmeset vagy használhatót.

Az év utolsó napján - mint már évek óta - megrendezésre került a Fogorvosok Nemzeti Fogadása, ami abban a szakmában a legnívósabb esemény volt az évben. Minden valamire való fogorvos összegyűlt a londoni Ledbury étteremben, és együtt várták meg az újév eljövetelét, miközben ettek, beszélgettek, és mindenféle tudományos tényekkel tömték egymás fejét. Mindig nehezen hagytak itthon, de most már legalább nem passzoltak le valamelyik családtagomhoz, hanem maradhattam otthon egyedül. Bár jelen körülmények között nem igazán volt célravezető, hiszen Voldemort valahol ott mászkált kint, és ki tudja mi járt a fejében, de végül hosszas vita után sikerült meggyőznöm őket. Nekem sem volt ínyemre egyedül tölteni ezt az estét, de mint már a ranglétrán elég magasan elhelyezkedő orvosoknak kötelességük volt megjelenni, és semmiképpen nem akartam, hogy itthon ücsörögjenek velem. Felajánlották, hogy magukkal visznek, de beülni egy rakat idegen közé és sületlenségeket hallgatni... inkább az otthon maradás mellett döntöttem.

Nem sokkal miután elmentek kopogtattak a bejárati ajtón.  Miután a pizsamámra rávettem egy köntöst és odaevickéltem a bejárait ajtóhoz, teljesen ledermedtem, mintha sóbálvány-átkot szórtak volna rám. Draco Malfoy állt ott húsvér valójában.

Draco

Azóta az este óta nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Hogy is tudtam volna? Voltam olyan idióta, hogy családom nevét bemocskoltam egy olyan lánnyal aki... nem is tudtam mit mondani rá, de az biztos, hogy ha ez kiderült volna, akkor vele együtt engem is Azkabanba küldtek volna. Vagy a bitófára. Ráadásul beavattam a tervembe. Nem tudtam biztosan mennyire erős az átkom, csak reménykedni mertem. Sajnos ez ebben a helyzetben nem igazán volt célravezető. És a csók...  ez csak pillanatnyi gyengeség volt... - nyugtattam magam. Sajnos pont Grangerrel... az eszem megáll! Mindig is vonzott egy kissé, valószínűleg azért mert tiltott gyümölcs volt. Valahogy le kellett vezetnem azt a felgyülemlett feszültséget. Amúgy is véletlen volt.  Nem tarthatok több vasat a tűzben, nekem a feladatomra kell koncentrálnom. Ráadásul Granger előbb-utóbb kitalál valamit hogyan bújhat ki az Imperio alól és kitálal a Potter-bandának... Akkor bizony mindennek vége.  Tudtam, mit kéne tennem.

Amint otthon voltam hatalmasabb félelem kerekedett felül rajtam, mint eddig. Az, hogy a házunk tele volt halálfalókkal egyáltalán nem nyugtatott meg. De már egy voltam közülük. Ez elől nem lehetett menekülni bárhogy is akartam volna...

 Bellatrix kérkedése hogy napi három gyilkosság alá az Azkaban óta nem került, na és persze a Nagyúr... Még az ünnepek kezdete előtt sor került egy nagyobb ülésre, ahol szinte mindenki megjelent. Anyán láttam, hogy kezd elgyengülni, hogy nem bírja a strapát. Az, hogy apát elkapták, nagyon megviselte, főleg mivel háziasszonya lett egy gyilkosokkal teli bandának, és még jó képet is kellett hozzá vágnia. Sokszor mondta, hogy legszívesebben maga mögött hagyna mindent, de apát és Bellatrixot nem merte itt hagyni, ebben a közegben. A gyűlésen szó volt minden féle gyilkosságról, merényletek kivitelezéséről, és egy hosszabb monológ is szólt Potterről, hogy miként lehetne a leghamarabb eltávolítani a föld színéről. Mindez Karácsony előtt. Ez apám nagy öröksége számomra. Kilépni persze nem lehetett, az egyenlő lett volna az azonnali halállal, és ha konkrét célom még nem is volt az életemmel, azt bizton tudtam, hogy meghalni nem akarok.

Miután a nép nagyja eltávozott, a Nagyúr magához intett, majd bevezetett egy kisebb szobába, ami a jövő-menő 'barátaink' vendégszobájaként funkcionált. Anya nem hagyta, hogy egyedül legyek vele, és persze Bellatrix néni is besomfordált valahogy.

- Nos halad a küldetésed Draco? Ugye, nem fogsz csalódást okozni nekem, mint ahogy apád tette? - sziszegett Ő. Én még csak a szemébe se tudtam nézni.

- Nem, semmiképpen. Találtam egy elromlott volt-nincs szekrényt, aminek a testvérpárja a Borgin és Burke-ben van elhelyezve. Mr. Borginnal egyezséget kötöttünk hogy a szekrény ott marad minden körülmények között, én pedig év eleje óta javítgatom a másikat. Már elég jól halad de... - hangom mint valami kisegérnek, vacogó nyárfalevélhez hasonló volt.

- Ez mind szép és jó, de hogyan fogod kivitelezni a mi kis tervünket? - mondotta már-már ingerülten.

- Én...  már tettem egy próbálkozást, de sajnálatos módon nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem - egyre halkabban beszéltem, szinte már nem is volt hallható.

- Remélem, nem fogsz újra bakot lőni, ki tudja, lehet nem a jó embert jelöltem ki a feladatra - Erre a mondatra mind anya mind Bellatrix felkapták a fejüket.

- Nagyuram, ez már így is siker. Ő mindent meg tesz, amit tud, eddig is ért el kisebb sikereket - Kelt a védelmemre nagynéném.

- Tudja Nagyúr, hogy Draco sosem szegülne ellen semmilyen parancsnak - szállt be anya is.

- Igen, de mint tudjuk, sürget az idő!

- Ő igazán...

Ennek a vitának sosem tudtam meg a végkifejletét. Piton és féregfark épp akkor kopogtattak majd be is léptek a helyiségbe. Anyám felküldetett a szobámba és ők folytatták ott, ahol abbahagyták. Én amint felértem, és végre minden ember elől elzárkózhattam, bebújtam a menedéket nyújtó ágyamba, és olyan keserves zokogásba kezdtem, mint valami kislány. Tudtam, hogy meg kell tennem, de nem vagyok képes rá. És az a lány... Katie Bell nem ártott senkinek, ő nem érdemelte volna ezt. Én pedig mégis tönkretettem őt. Ki tudja, felépül e valaha? Az ő élete is a lelkemen szárad. Legszívesebben kifutottam volna a világból. Tudtam, hogy elégedetlen velem, ami azt jelentette, hogy még jobban bele kellett húznom.

A következő egy hét nyugalomban telt el. Leszámítva hogy néhányan a bandából Bellatrix vezetésével valami akciót intéztek el karácsony másnapján. Ebbe nem avattak be, de nem is bántam. Azonban még mindig aggasztott a Granger-ügy. Valahogy pontot kellett tenni a végére még mielőtt eljár a szája. Történetesen tudtam, hogy nem tölti Weasley-ékkel a karácsonyt, így tudtam azt is, hogy leghamarabb akkor beszélne erről mikor már visszamentünk... ha nem sikerült neki még mielőtt elmentünk...

Gyorsan kerestem egy pennát és egy üres pergament, majd elkezdtem írni neki egy levelet, hogy tegyen úgy mintha nem történt volna semmi, és felejtse el. Normális vagyok?! Levélben fenyegetőzök egy sárvérűnek, aki az ellenség oldalán áll? És mi van akkor, ha elkapják a baglyom a minisztérium emberei és minden kiderül? Bármi is történt azon az estén ebben a világban ez sokkal többet jelent mint nekem vagy neki. Így a már teljesen kész, megcímzett levelet bevágtam a fiókomba és úgy gondoltam hagyom az egészet, majd a kastélyban félrehívom egy percre, és kész.

A napok csak úgy teltek, közeledett a szünet vége, ami egyrészről örömmel töltött el, hogy kiszabadulhatok ebből a közegből, de feszültséget is okozott a rám váró feladat miatt.  Egyik nap anyám még a szokásnál is gondterheltebb arccal indult meg felém.

- Draco, beszélnünk kell - azzal bejhúzott egy félreeső sarokba, hogy még a közelben szórakozó Féregfark se tudja meg miről van szó. - Mivel tudod ezt magyarázni? - húzta elő zsebéből a Grangernek címzett borítékot. - Mi dolgod van neked ezzel a lánnyal? - kiabált suttogva.

- A levelet is elolvastad? - válaszoltam kérdéssel.

- Természetesen. Ez nem játék fiam. Ha ez kitudódik, akkor még nagyobb bajba sodrod az egész családot! Mégis mióta tart a kis románcod ezzel a kis sárvérűvel?  - háborgott.

- Ez nem románc, csupán egy baleset volt. És dolgozom az ügyön, nem fog kitudódni, esküszöm neked anyám.  - Arról hogy eljárt a szám inkább mélyen hallgattam.

- Ajánlom is. Ilyennel szórakozni... Ráadásul tudod miféle. Tudod, hogy Harry Potter hűséges társainak egyike. Kell ez neked fiam? Kell még egy gond a nyakunkba? Ne csinálj ostobaságokat! - rótt meg.

- Elintézem - bólintottam komoran - mire visszamegyek, ez már nem lesz téma.

- Tudod hol tartjuk a sárvérűek aktáit... - anya mélyen a szemembe nézett mire bólintottam. Erősen magához húzott és átölelt.

Az emlegetett akták apám dolgozószobájában voltak elrejtve, mivel a minisztérium még nem a mi oldalunkon harcolt, de biztos voltam benne, hogy ez még változni fog. Ezek a dokumentumok feltérképezték minden sárvérű életét, a születésének percétől kezdve az adott napig. Gyorsan kikerestem Grangert, és meglestem hogy hol lakik.  Naná, hogy egy muglikkal teli környéken, ki gondolta volna... Választásom azonban nem volt.  Anya felajánlotta, hogy elhopponál velem oda, hogy minden egyszerűbb legyen. Nehézkesen, de belementem.

Hermione Granger London külvárosában lakott egy szépen kiépített negyedben, de ez nem változtatott a tényen, hogy az itt élő emberek szánalmas, varázstalan lények voltak. Anya elborzadva nézett körül az utcán, ahová érkeztünk. Sok fiatal mászkált arra és olyan viselkedést tanúsítottak, amit az anyám mindig is lenézett. Röhögtek, és hangosan beszélgettek mindenféléről. Nem mintha az addigi Roxfortos éveim alatt én mást csináltam volna, de ezt soha nem vallottam volna be neki.

- Tíz óra van, éjfél után visszajövök érted. Addig bemegyek az apádhoz. A többiek azt fogják hinni, hogy velem vagy.

- És neki mit fogsz mondani? - kérdeztem szinte félve.

- Hogy otthon maradtál. A mostani hülyeségedet nem mondom el neki, nem kell, hogy ezen is rágja magát, szidja a világot, na és persze téged. Van neki elég baja azok között a lélekszippantó szörnyetegek között így is.  Ugyanitt találkozzunk. Mire visszatérek, ez a dolog legyen teljesen lezárva! Világosak az instrukcióim?

- Teljesen.

Azzal dehopponált. Otthagyva engem egy muglikkal teli utcán. Előléptem a bokor mögül, ahová érkeztünk, és elkezdtem vizsgálni a házszámokat. Nem kellett sokáig törnöm magam, mert szinte a ház elé hopponáltunk. Kissé szorongva lépkedtem oda, elvégre nem tudtam mire számítsak. Mi van, ha a szülei nyitnak ajtót, vagy esetleg ha vendégség van náluk? Komolyan nem hittem el, hogy ilyen idióta dolgokon filozofáltam. Határozottan odatrappoltam, és kétszer kopogtattam a bejárati ajtón.

Mikor Granger ajtót nyitott olyan meglepett pillantásokkal illetett, mintha maga Merlin jelent volna meg előtte.

- Mit keresel itt Malfoy? Mit akarsz már megint? - kérdezte zavartan. Pizsamát viselt, ami nem kerülte el a figyelmemet.

- Jöttem megnézni, hogy hogy nézel ki pizsamában. Szerinted? Arról akarok beszélni ami... történt - miért van az, hogy ez a csaj olyan zavarba tud hozni amilyenbe még nem voltam? - Bemehetnénk esetleg? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem. Ne haragudj, de a szüleim... nem igazán számítottak látogatóra - utasított el.

- Jó akkor mit csinálsz? A bejárati ajtóban fogsz velem társalogni pizsamában?

- Nem. Jobb lenne, ha most elmennél és elfelejtenénk ezt az egész ostobaságot. Nyilván neked is hasonló nézeteid vannak és csak azért jöttél ide, hogy velem is megoszd őket - hangjában komolyságot véltem felfedezni, azonban volt benne némi bizonytalanság is.

- Nyilván... - ismételtem - Nézd, én márpedig nem fogok elmenni addig, ameddig pontot nem teszünk ennek az ügynek a végére. Gondolom te is tisztában vagy vele, hogy mi fog történni, ha valaki, bárki rájön erre.  Bármire. Én meg is halhatok, neked pedig örökké lelkiismeret furdallásod lesz mert nem adhattad Potter tudtára a tervem...

- Merlin szakállára Malfoy! Miért kell ennyire túlreagálni?! Engem ne félts, megoldok mindent. AZt az idióta csókot meg jó lenne elfelejteni! - kapta fel a vizet.

- Majd akkor legyen ilyen nagy a szád, ha megtudtad milyen körülményekkel jár ez... és nem fenyegetésnek szánom, de anyám tudja a címeteket, és nekem sem néznék el, ha azt mondanám, hogy " beszélgetni akartam valakivel aztán egy  idióta csók lett belőle".  Mert te te vagy, én pedig én.  Most már hajlandó lennél meghallgatni?  - tettem fel újra a kérdést.

- Legyen - adta meg magát, majd kinyitotta az ajtót és belépett a házba. Már majdnem követtem volna, mikor az orrom előtt behajtotta az ajtót. - Inkább sétáljunk. Mint mondtam a szüleim...

- Nem érdekel a hisztid Granger! Amúgy sem vágyok a koszos putritokba...

-  Adj tíz percet - felelte végül szenvtelenül.

Míg rá vártam leültem a bajárat előtti lépcsőre. Remélem nem fog megvárakoztatni.  Kellemesen csalódtam. Tíz percen belül visszatért, immár felöltözve, bár látszott, hogy mindent csak úgy magára kapkodott, és kusza hajával sem foglalkozott sokat. Egy szó nélkül megindultam, majd csak azt vettem észre, hogy némán baktatunk a megvilágított úttesten. Az idő nem volt kifejezetten hideg, de erős szél fújt. Odamentem egy padhoz, remélve hogy követ engem. Így is történt majd szinte egyszerre ültünk le oda.

- Szóval... mit is akarsz te nekem mondani? Ahhoz képest, hogy még hozzám szólnod is tilos lenne...

- Pont ez az. Csupán el akartam mondani, hogy bármi is történt, nem volt jelentősége, és jó lenne, ha minden köztünk maradna - beleértve ezt a kis beszélgetést is.

- Szerintem is ez lenne a legjobb. Ami történt megtörtént, nem kell rágni magunkat rajta. Viszont többet nem fordulhat elő! - szavai kemények voltak, ahogyan ő maga is.

- Remek. Te élsz tovább a kis Potterközpontú világodban én pedig az én világomban - erre susmogott valamit, amit még véletlen se akarta, hogy meghalljam. -  De semmiképpen nem beszélhetsz erről! - ültem hozzá közelebb, s néztem a szemébe - Világos?  - ezt inkább az Imperionak mondtam mint a mellettem ülő csajnak.

- Mint a nap - szeme meg se rebbent úgy állta a tekintetem.  - Végeztünk?

- Azt hiszem - valahogy nem akartam hogy elmenjen.

- Akkor végeztünk. - azzal felállt és szó nélkül otthagyott. Hát igen, ezt valahogy nem így terveztem. Az óra még nem ütötte meg a tizenegyet mikor eleredt az eső. Úgy szakadt, mintha üstből öntötték volna. Mivel semmi olyan nem volt a birtokomban, ami biztonságot adott volna az eső elől, és varázsolni se varázsolhattam, visszaballagtam a Granger-házhoz és leültem a lépcsőre.

Nem sokkal később az ajtó kinyílott és Granger nézett le rám.

- Gyere be mielőtt szétázol! - ajánlotta fel.

- Úgy tudtam a szüleid nem fogadnak vendégeket...

- Nincsenek itthon - jelentette be.

- Ó, szóval a nagy Hermione Granger hazudott. Igazán nem griffendéleshez méltó viselkedés...

- Akkor ázzál tovább, nekem teljesen mindegy - tette karba kezét sértődötten.

- Jó nem kell játszani a sértődöttet. - tápászkodtam fel.

A ház belülről pont olyan volt, mint ahogyan egy mugli házat elképzeltem. Tele furcsa berendezési tárgyakkal, amiknek fogalmam sem volt a működésükről.  A helyiség ahová bevezetett engem talán a nappali volt, de ötödrésze nem volt a mi nappalinknak. A sarokban ott állt a színes égőkkel díszített karácsonyfa, tőle nem messze egy kandalló, azzal szemben pedig egy kényelmesnek tűnő kanapé. Granger eltűnt valahova én pedig tovább kémleltem a házat. A kandallópárkányon lévő fényképek meg sem moccantak, s a könyvek borítója is teljesen mágiamentes volt.  Még mindig egy képet nézegettem mikor valami puha csapódott a hátamnak. A tárgy egy törölköző volt.

- Nahát, a vendégszereteted egyszerűen kifogástalan - gúnyolódtam, miközben felvettem a törölközőt. Pedig igazán szükségem volt rá, hiszen a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig mindenhol csurom víz voltam.

- Most arra vársz, hogy forró csokival kínálgassalak, vagy mi? - vonta fel a szemöldökét.

-  Isten ments! Az kell még nekem, hogy megmérgezz! - bár ez a mondat csak úgy kijött belőlem, mégis egy tervem alapját adta. Mérgezés... nem is annyira rossz ötlet. Erre majd visszatérek egy nyugodtabb pillanatomban.

- Jó. De magamnak attól még hozhatok - majd hátat fordított és újra eltűnt.

Én nagy kényelmemben letelepedtem a kanapéra, és a tüzet kezdtem fixírozni. Nem sokkal később Granger belépett az ígértekkel ellentétben két bögrével kezében. Kezdeményezhettem volna szócsatát, de inkább elfogadtam a felkínált bögrét, prüszköltem valami "köszönöm" félét és belekortyoltam az italba. Már az első korty teljesen felmelegített, és nehéz volt leállni vele.  Nem kellett sokat várni rá, hogy Granger letelepedjen mellém. És akkor ott ültünk némán. Teljesen némán.

- Azért valld be hogy élvezted! - szólaltam meg váratlanul.

- Mármint... micsodát? - igen, sikerült zavarba hoznom teljes mértékben.

- Azt a kis csókot - tettem le az italom - Hiszen látszott rajtad.

- Tájékoztatnálak, hogy te csókoltál meg, te tuskó! - háborodott fel a lány, s tette le bögréjét az enyém mellé. - ÉS AZ IMPERIO ALATT ÁLLOK! HOGY ELLENKEZHETTEM VOLNA?!

- Tudom én. De amikor oda jutottunk az eszembe se jutott az átok csak utána.És újra megtenném, ahogyan te is - Pontosan a várt hatást értem el: szeme elkerekedett, és megszólalni sem tudott. Nem tudom miért, de Granger valamiért hatással volt rám. Lenyugtatott, és sikerült végre másra is koncentrálnom.

- Miket beszélsz itt össze-vissza? - arca vörösbe váltott. -  Még hogy hagynám. hogy újra...

- Arra Harmione - a keresztnév kimondása remegéssel töltötte el - hogy pont azért gyűlöljük egymást annyira mert ha máshogy lenne a tökéletes világunk összeomlana. Nincs igazam?

- Nincs - nyögdöste. - Nem is értem miről beszélsz.

- Pedig valami iszonyat nagy észlénynek tartanak, nem gondoltam, hogy ez gondot okoz.

Nem volt mit tenni, élveztem ezt az egész helyzetet, s igyekeztem kiélvezni míg még lehet. Az óra éjfélt ütött, elkezdődött az utcákon ünneplő embertömeg üvöltözése, s hozzá valamiféle durranások is társultak. Lejárt az időm. Még egy utolsó csók...

- Mennem kell. Amit eddig mondtam fenntartom. Ég veled Granger. -  oda hajoltam és már csak a hecc kedvéért is apró csókot leheltem a szájára, amibe ismét beleremegett, pont úgy mint első alkalommal.

Gyorsan pattantam fel, s a lány ugyanígy tett. Zavart volt és látszott rajta hogy nem igazán tudja hová rakni a történteket, de azért elém sietett, és kinyitotta az ajtót. Egy óvatlan pillanatában, mikor nem figyelt, akkor jött el az én időm. Meg kellett tennem.

- Exmemoriam! - suttogtam.  Pár pillanattal később pedig már a szemben lévő bokor árnyékában álltam. Tudtam, hogy nem lehet varázsolnom, de inkább így végződjön, mint máshogy. Egyébként is, el fogják nézni nekem, pláne mivel anyám pálcáját használtam. Na igen, a pálcacsere egy brilliáns ötlet volt. Megnyugvást jelentett az is, hogy ő pár percen belül megjelent, s ha még el is kapnának, simán magára tudná vállalni az egészet. És meg is tenné, ahogy ismerem.

- Elintézted? - tudakolta.

- Igen - nem is hagyta, hogy bármi mást is mondjak, csupán karon ragadott, s a következő percben már a kúriánk előtti vaskapunál álltunk.

- Menj lefeküdni! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Így megindultam előtte egyenesen a kövekkel kirakott úton. Ő mögöttem sétált pár méterrel. Gyanús volt ez a viselkedés, azonban mielőtt megfordulhattam volna, már tudtam mire készül.

- Exmemoriam!

Ezt az aprócska kis titkot a sírjáig vitte Narcissa Malfoy.

Nos, remélem tetszett ez az apróság! Legközelebb: Csillagainkban a hiba jelenség

Addig is minden jót! 

/Rosie Brown/